– Ön a világ minden táján járt már, most az egyik leggazdagabb magyar vadászterületen vagyunk. Itt vadászott már?
– Vadásztam már Somogy megyében korábban – felelte Hidvégi Béla. – De Kardosfán még nem voltam, valami gyönyörűség ez a hely. Érdekes, hogy bejártam a világot, de a saját országomban még mindig találok olyan vidéket, amit nem láttam.

– Hol volt a legjobb vadászni?
– Nehéz kiemelni helyeket, de a legkellemesebb vadászataim Nepálban, Pakisztánban és Iránban voltak. Emberileg volt jó élmény, mert a vadásztató cégek munkatársai, a helyiek nagyon kedvesek. Iránban meg Pakisztánban a magyarokat nagyon szeretik, és ezt nem csak úgy mondom.

– Hogyan jutott el ezekre a vidékekre?
– Harminc évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy Afrika már nem ugyanolyan, mint volt régen – mondta Hidvégi Béla. – Eleinte még voltak nagyon szép vadászataim, de azt is éreztem, hogy nekem ez kevés. Kihívást szerettem volna és így tértem át a hegyi vadászatokra. Először csak belekóstoltam, kezdve Ausztria hegyeivel, a zergékkel és ez lett aztán az életcélom.

– De korábban rengeteget járt Afrikában. Miként emlékszik vissza a szafarikra?
– A legkellemesebb az őserdő volt, az igazi kihívás. Ott nem lehetett kocsiról vadászni, vagy kutyákkal üldözni a vadat, mint sok más helyen. Gyalog kellett menni: az ember felveszi a vad nyomát és követi. Az állat már sokkal hamarabb látja az embert, mint mi őt. Ezért nagyon sokszor támad, még mielőtt mi észrevesszük. Pláne egy olyan elefánt, amelyiknek borja is van.

– Volt Önnek is ilyen esete?
– Elefánttal őserdőben volt, aztán jegesmedvével és oroszlánnal is. De olyan helyeken is jártam, ahol kafferbivallyal akadtam össze.

– Az ember azt gondolná, hogy az elefánt testméretéből adódóan könnyű célpont.
– Valóban, de az őserdőben, ha ő látja meg előbb az embert, akkor nagyon nehéz rálőni – hangsúlyozta Hidvégi Béla. – Képzelje el, hogy 5-10 méternél távolabb nem látni. Az elefánt meg csak ráront az emberre, olyankor még a puskát is alig van idő felemelni. Nekem szerencsém volt, mert akkor láttam 20 méterig is, a hivatásos vadásszal lőttünk, így sikerült elejteni.

– Melyik trófeára a legbüszkébb?
– Talán a Nepálban elejtett himalájai thar. Ez egy hegyi kecske és borzasztó nehéz vidéken él 3-4 ezer méter magasságon, azt meglátni a sűrűben és odamászni úgy, hogy az ember lőni is tudjon a meredek sziklák között mászva, nem könnyű. A másik különleges zsákmányom Pakisztánban volt a markhor, amely a pödröttszarvú kecske.

– Van olyan vad, amelyet még szeretne a célkeresztben látni?
– Még szeretnék egy 100 fontos elefántot, mert 84 fontos a legnagyobb elefántom. Meg egy igazi nagy kafferbivalyt, mert az még Afrikában egy jó kihívás. És ilyen még az óriás jávorantilop. Ezekhez baktatni kell, ez még az igazi klasszikus szafari.

– Hogyan került kapcsolatba a vadászattal?
– Csecsemőként, mert az emberrel vagy vele születik a vadász szenvedély, vagy nem. Utóbbiakat én úgy hívom, hogy operett-vadászok. Csak azért csinálják, mert sikk és a barátaikat utánozzák. Az ilyenek elmennek Namíbiába és rosszul vannak, ha három nap alatt nem lőnek 13 vadat. Kocsiról lőnek, hazajönnek és mutogatják a kertben nevelt oroszlánt. Ám az igazi vadászat olyan, mint amikor az ember udvarol egy nőnek: ha könnyen megkapja, az nem izgalmas. Minél nehezebb becserkelni a vadat, annál nagyobb az élvezet. Én például háromszor mentem vissza Törökországba, amíg sikerült bezoárkecskét elejtenem.

– De azért ez tud unalmas is lenni, nem?
– Nem, csak az a baj, hogy eljárt felettem az idő. Nem volt olyan szerencsém, mint Széchenyinek, hogy fiatalon eljuthattam Afrikába. Amikor én kezdtem vadászni, jött a háború és elvették mindenünket, s el is kellett költöznünk a kuláküldözés miatt. Akkor mentünk Zalába, és aztán Keszthelyre iratkoztam be, onnan 1956-ban Angliába mentünk. Azt sajnálom nagyon, hogy bár édesapám oltotta belém a vadászszenvedélyt, sosem vadászhattunk együtt Afrikában.

– Most is vadászik?
– Hogyne! Egy hónapja jöttem meg Libériából, ahol az őserdőben bates törpeantilopra vadásztunk. Minden éjjel öt órát ültünk kint lámpával. Az ember csak egy helyben ült és csurgott róla a víz. Itthon panaszkodnak a hőség miatt, de ez semmi, ahhoz képest! Előtte pedig Tádzsikisztánban markhorra vadásztam. Jövőre még szeretnék kimenni Kamerunba, őserdei vörös bivalyra, ami megint egy különleges dolog lesz.

Örök nyughatatlan a világjáró vadász

Hidvégi Béla jelenleg hetedik könyvén dolgozik, amely majd a jövő évi FEHOVA kiállításon jelenik meg. Mint mondta, tele van érdekes vadásztörténetekkel. Eközben új filmjét a Vad segélykiáltása címmel mutatja be az ország több pontján.

A világvadász alapította a soproni Vadászati Gyűjteményt, a legtöbb páratlan trófeája Keszthelyen a Vadászati Múzeumban látható. Hidvégi Béla saját bevallása szerint ez a fő gyűjteménye, de közel áll szívéhez a szülőfalujában, Nagyszénáson található kollekció is.

A nemzetközi hírű vadászt 2007-ben a Nemzetközi Safari Club Világvadász-gyűrűvel tüntette ki, majd két évvel később a hegyi vadászok nemzetközi szervezetének tagozata a legmagasabb rangú Triple Slam-díjjal és gyűrűvel jutalmazta. Két évvel ezelőtt pedig Hidvégi Béla megkapta a Pantheon Díjat, amely a világ legrangosabb, legtekintélyesebb vadászati díja.

Forrás: Sonline