A békebeli időkben az ilyen jellegű önkéntességnek a neve kuluk volt, és az akkori parasztság épp olyan „lelkesedéssel” állt hozzá, mint ahogy azt a vadásztársaságok tagságának nagy része tette és teszi ma is.
Persze a tagok bizonyos hányada a Sztahanovista szellemben nevelkedett ifjúkommunisták sorából verbuválódott, ezért ők szívvel-lélekkel lapátoltak, fűrészeltek, de főleg zsákoltak. A vadászok jelentős része pedig a hivatás és a vad iránti szeretetre való tekintettel elvégezte a rá rótt feladatot, sőt azon felül is teljesített, csak hogy kimehessen a területre, és szabadon élhessen szenvedélyének.

Jött azonban a rendszerváltás és összezsugorodott országunkban a nagy visszakanyarodás. Az állam meghozta az új vadászati és vadgazdálkodási törvényt, amely sok mindent tisztázott a vadászok kötelezettségei terén, de sok mindent megtartott az átkosból ránk maradt rendből is. Többek között a kulukot, azaz az önkéntes munkát. A törvényhozó, úgy tűnik, nem számolt azzal a ténnyel, hogy a vadásztársaságok tagságának döntő többsége már nem abba a kategóriába tartozik, amely vígan és dalolva építi a szebb jövőt, és hálás, ha az idényben drága pénzért kimehet legalább nyúlra meg fácánra vadászni. A nagyvadat és a területen való szabad mozgást az önmagukat erre feljogosító vezéreknek kénytelen átengedni.
Az ilyen hozzáállást ellenző vadászok érveit leginkább az teszi indokolttá, hogy ha már az állam kőkeményen megfizetteti a vadat, akkor biztosítson teljes szolgáltatást is. Segítse a vadgazdálkodási létesítmények kiépítését és karbantartását, a vad óvását és nevelését, tehát ne a tagokkal végeztesse el mindezt ingyenmunkával.

Ha a fácánok befogadótelepét nem fertőtlenítik; ha nem készítik elő a vadetetőket; ha a magasleseket nem tartják karban; ha megengedik, hogy az elődök által kiépített vadászházak a fejükre dőljenek…, az állambácsi megvonja tőlük a területet, és a vadászati jogot olyannak adja, aki mindezt elvégzi. Tehát rákényszeríti a vadászni akaró tagokat a kulukra, vagy ha van pénzük, akkor arra, hogy bérmunkásokkal végeztessék el.

Egyes egyesületek esetében az önkéntes munka megszervezése nem jelent gondot, mivel elfogadható szinten határozzák meg az önkéntes munka órabérét. Vannak azonban olyan egyesületek, amelyekben a vezetőség ceruzája vékonyan fog, amikor az órabért számolják el, de annál vastagabban, amikor az elvitt vad árát határozzák meg. Ennek kapcsán le kell szögezni, hogy a vad árát az állam határozza meg, de tudni kell, hogy az csupán úgy kompenzálható, ha a vadászok által végzett munkát is a vad árával összhangban határozzák meg.
Amennyiben az „önként” végzett munka órabérét úgy határoznák meg, hogy egy óra alatt ne a nyúl árának a tíz százalékát, hanem a felét kapja meg a vadász, akkor biztosan mindenki vígan és dalolva menne kapálni, fát vágni, kubikolni. Akkor nem történhetne meg az, hogy egyre több, hajdan aktív vadász kéri tagságának befagyasztását, mert nem tudja kifizetni kötelezettségeit, amelyekkel a vadászat jár.

Tény, hogy a vadászat sosem volt olcsó szórakozás, sem szociális intézmény, de aki szenvedélyesen hódolt Diana kegyeinek, megtalálta a módját. Ma, úgy tűnik, az új elitnek sikerült a vadászatot is magánosítani – ingyen és bérmentve –, annak alapján, hogy kizárólag nekik lesz pénzük kifizetni a tagdíjat, a vadat és az önkéntesség árát is. Mert rájuk a kuluk nem vonatkozik.

Forrás: Magyar Szó