A Mennyei-hegyek sziklabirodalmában kis túlzással a létért is küzdeni kell, nemhogy a trófeákért. A megpróbáltatások emberfelettiek, az élmények viszont egész életre szólóak, egyszerűen átírják a vadászat értékrendjét.

Tóth Csaba, a Helikon Kastélymúzeumhoz tartozó Vadászati Múzeum igazgatója mondta ezt annak kapcsán, hogy nemrég - Hídvégi Béla nimród meghívására - Pálinkás Róberttel és Fenyvesi Norberttel együtt Kirgizisztánban, a Thia-Shan hegyeiben hódolhattak a vadászat különleges szenvedélyének.

- Ez a kietlen, a kínai határhoz közeli vidék katonai területként hosszú időn át, egészen 1990-ig zárva volt a látogatók előtt, pedig a világ egyik legjobb vadászterületeként tartják számon - kezdte az élménybeszámolót Tóth Csaba. - Az utazás ötlete, két argali-vadbirka elejtése, a Vadászati Múzeumot támogató Hídvégi Bélától származik, aki hegyi vadászként már szinte az egész világot végigjárta. Hetvenhat esztendősen, rendkívül jó fizikai állapotban nemrég tért vissza sikeres nepáli vadászatáról, s szinte rögtön indultunk is Ázsiába. Az élménybeszámolókat hallgatva, az instrukciókat rendkívül szigorúan véve az utazás előtt keményen edzettem. Heti hatszor, alkalmanként nyolcvanperces hátizsákos terepfutást iktattam be a napirendembe. Kiderült, szükség volt az erőnlétre, s a kitartásra egyaránt. Kirgizisztán fővárosát, Biskeket érintve 31 órás utazás után értük el az utolsó lakott házat, melyben egy lópásztor élt családjával, meglehetősen szerény, mondhatni puritán körülmények között. Az itt eltöltött éjszakával kezdetét vette a magashegyi világ megismerése. Nem volt üresjárat, a pihenés után reggel lóra ültünk (az állatok leginkább az ősi mongolok apró termetű, igénytelen lovaira emlékeztettek), s hatórás menet után végre elértük a 3700 méteren, a kínai határtól harminc kilométernyire lévő táborhelyünket. A hőmérsékletről csak annyit: a kabátom zsebében lévő ásványvíz percek alatt jéggé fagyott... Gyorsan alkalmazkodnunk kellett a helyzethez, mivel sem víz, sem áram nem volt az elhagyatott faházban, az expedíció egyik része tüzelt, a másik pedig a közeli befagyott patakból vágott jeget az esti főzéshez. Közel két nap kellett, mire felfűtöttük a kalyibát, hogy az éjszakai mínusz 17-20 fokban elviselhető meleget tudjunk tartani.

A kis csapat, ha nehezen is, bírta a strapát, az extrém körülményeket: a nagy magasságot, a ritka levegőt, a fagyos időjárást, s persze a napi 6-8 órás folytonos lovaglást.

- Veszett hideg volt, este pedig rendszerint száz kilométeres, valóban csontig hatoló északi szél fújt. Öt órakor már sötétedett, utána ki sem mozdultunk a házból, ahol éjszakára az összes létező ruhát magunkra húztuk. De jó volt, mert a táborba való visszatérés, a forró tea mindig meghozta a másnapi reményeinket. Sokat beszélgettünk, a csapatot kiválóan összekovácsolta a vadászat, a közös élmények. Éjszakánként a ház állandó lakói - a rágcsálók - is bevetették magukat, lemásztak a padlásról és elfogyasztották a maradék élelmiszert. Megállás nem volt, minden reggel útnak indultunk. A vadászat mellett óriási élményként éltük meg, hogy százhúsz kilométert mentünk az Iszik-köl tó (ez Közép-Ázsia második legnagyobb, kettőszázhetven méter átlagmélységű tava) mentén, melynek mélyében az elsüllyedt, nemrég felfedezett szkíta metropolis, az úgynevezett aranyváros nyugszik. Útközben az is bebizonyosodott, hogy csak megszállott és elszánt nimródoknak és gyűjtőknek való a belső-ázsiai vadászat. Speciális öltözet és felkészülés nélkül pedig senkinek nem ajánlott, hogy elinduljon a magas hegyekbe.

Ahogy a körülmények, úgy a vadászat sem volt egyszerű.

- A Tian-Shan fennsíkon hatalmasak a távolságok, ami tényleg az ameddig a szem, illetve a távcső ellát kategória. Ez a lövések esetében minimum 300 métert jelent. Csak példaként mondom: Hídvégi Béla puskája 600 méterre van hitelesítve, ilyesmire Magyarországon nincs szükség. Ezek az adatok azt is mutatják, hogy a területen a vadaknak van esélye a menekülésre. A hatalmas területek miatt távolságmérőt kell használni, s a lövés szöge is más, éles: harminc-harmincöt fokos. A vadak ugyanis a hegyekben élnek, megközelíteni nem lehet őket. A vadászatot nehezítette az oxigénhiány, a magasban, négyezer méter felett tíz-tizenöt lépésenként meg kellett állnunk, pihenni. A körülmények ellenére Hídvégi Bélának az egy hét alatt sikerült elejtenie a két tervezett argali-vadbirkát. 4200 méter magasságban, 76 évesen, talán a világon egyedüliként. A két kapitális példányt a kísérők megnyúzták, az állatoknak csak a fejét és bőrét vittük a táborhelyre. A hosszú út miatt csak ez volt a megoldás. Pálinkás Róbert és jómagam közép-ázsiai kőszáli kecskére vadásztunk, neki sikerült elejtenie egy szép példányt. Útjaink közben egyébként számos elhullott vad koponyájára, szarvaira bukkantunk. Ennek oka, hogy a magas hegyekből, a szirtekről gyakran a mélybe zuhannak az állatok, vagy éppen farkasok ölik meg őket. Vadban gazdag a terület, előfordult, hogy egyszerre kétszázötven vadbirkát is láttunk. De ezen a részen él például a hópárduc is, mely nagyon ritkának számít, s természetesen fokozottan védett.

Az eredményes útnak köszönhetően hamarosan újabb két különleges trófeával gyarapodik a keszthelyi Vadászati Múzeum gyűjteménye.

- A vadbirkák trófeájának és bőrének felhasználásával Bécsben egy szakember készíti el a teljes alakos preparátumokat, melyeket az ázsiai diarámában láthatnak majd - várhatóan jövő tavasztól - a múzeum vendégei. Érdekessége lesz az útnak az a film, melyet a budapesti FEHOVA kiállításon mutatunk majd be. Ott, ahol a Tian-Shan-i út gondolata először felmerült.

Szinte bizonyos az is, hogy a keszthelyi múzeum tárlata belátható időn belül tovább bővül majd, hiszen Hídvégi Béla következő úti célja az afrikai Kongó, majd a Libériai Köztársaság ritkán járt őserdeje lesz.

A vadaknak szurkolok

Sámel József

Vallom: a vadászok igenis küzdjenek, ha kell, akár szenvedjenek meg a zsákmányukért, ellenkező esetben ugyanis szerény véleményem szerint nem beszélhetünk sportszerűségről, egyenlőségről. A közelmúltban volt szerencsém megtekinteni egy vadászatokat bemutató filmecskét, mely egyszerűen ledöbbentett. A vadászok ültek vagy éppen álltak méla lesben, emelték a fegyverüket, céloztak, s lőttek, ha éppen a helyzet úgy kívánta. Aztán a fáradságos órák után ünnepeltek, koccintottak a nagy sikerre, a terítékre. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a társaságoknak az elejtett vad értéke nem kis bevételt jelent. Tudom, tulajdonképpen ebből élnek, ám a mikénteken azért lehetne változtatni. Mert vajon igazi vadászatnak nevezhetjük-e, amikor a szerencsétlen, riadtan menekülő állatokat a kényelmesen várakozó puskások elé hajtják, s nekik közelről már csak a végzetes lövést kell leadniuk?! Vagy például maradandó, s feljegyzésre érdemes vadászélményt jelent-e, amikor lesen ülve, tulajdonképpen elbújva, biztonságban várják, lövik a vadakat? Részemről e kérdésekre egyértelmű nem a válasz. A hegyi vadászat más, ott, a kíméletlenül zord hidegben, a kietlen terepen, az oxigénhiányos területeken valóban meg kell küzdeni a trófeákért. Fülembe cseng Tóth Csaba azon mondata, miszerint a magas hegyekben a vadaknak van esélye a menekülésre. Bevallom, ez a kijelentés nagyon jól hangzik, igazi vadászosan, s a szavaknak van komoly tartalma, elismerésre méltó értéke. Ennek ellenére, a hegyi vadászok és a vadak küzdelmét illetően azt kell mondanom: a fentebb említetteknél jóval egyenlőbb párharcban mégiscsak az utóbbiaknak szurkolok...

Forrás: Zaol