„A kórházban az első egy hét, na, az nehéz volt. Fizikai fájdalmaim voltak, nem tudtam pihenni, kikapcsolni.
Éjfél körül szokott elnyomni az álom, két-három óra múlva pedig mindig arra a képre riadtam fel, hogy szalad velem szembe a bika!”

A hír bejárta az országos sajtót: Hári Bélát, a Karikástető Vadásztársaság hivatásos vadászát felöklelte egy menekülő szarvasbika. A fiatal vadászt arra kértük, két hónappal az esemény után elevenítse fel nekünk a történteket. Még soha senkinek nem nyilatkozott, de a Naplóval kivételt tett.

Megfontoltan beszél. Látszik, az események többször leperegtek a szeme előtt, most csak szavakba kell önteni mindezt. Az arcát figyeljük, de fegyelmezett, úgy beszél, mintha nem is vele történt volna meg ez a szerencsétlen baleset. De azért látszik, ott mélyen még most is megérinti a történet: - Vasárnap volt, egyik ismerősömet kihívtam az erdőbe, megnézni a szórókat, a fácánetetőket, a vetést, hogy megturkálták-e a vaddisznók. A nádas, sásos terület szélén álltunk, amikor elengedtem a kutyát. A német vizslám egyből elkezdett keresni, talált is pár őzet, majd elkezdett veszettül csaholni.

Utána mentem, hallottam, hogy két bika felkelt, s azokat hajtja. Ekkor már bent álltam a nádas kellős közepén. Láttam, amint az egyik bika elszaladt előre, a másik pedig előttem oldalra. Még az agancsát is megnéztem, ami kilógott a nádasból. Egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy ez a bika visszafele is törhet, pedig ez történt.

A terület szélén van egy bokros, rekettyés, füzes rész, amin nem tudott áthatolni, ezért irányt váltott. A szarvas, főleg ha egy kutya is kergeti, gyorsan tud szaladni. Szemvillantás alatt ott álltak egymással szemben. Béla kilépett balra, majd jobbra, a bika ugyanilyen irányba sasszézott, próbálta volna kikerülni az embert, de nem ment.

Leszegte a fejét, az agancsával védte magát, a vadász pedig a puskáját fogta maga elé. Nyilván, ma már tudja, ha földre veti magát, a szarvas átugorja, de olyan gyorsan történt mindez, hogy megijedni sem volt ideje.

- Ütköztünk egy nagyot, gyorsan kiderült, melyikünk az erősebb, mert én kerültem alulra, a bika pedig rám esett. Nyilván, gyorsabban összekapta magát, mint én, mivel alulra kerültem, még meg is taposott, mielőtt elfutott. Az utóbbi mondatokat mosolyogva mondja.

Egy hajszálon múlt az élet, de jó, hogy tud mosolyogni! Tényleg túl van az eseményen, és a bikát sem hibáztatja: szerencsétlen baleset volt az egész. Azért közvetlen a baleset utáni események rekonstruálását nehéz újból megélni.

- Nagyon nehezen tudtam felülni. Próbáltam összeszedni magam, végignézni, mi is történt velem. A ruhám cafatokra szakadt. Néztem: itt vérzik, meg itt is vérzik, a bal karom nagyon fájt. Amikor az ingemet széthúztam, s a mellkasom kellős közepén megláttam egy húszforintos nagyságú lyukat, akkor megijedtem.

Egy pillanatra sem veszítette el a lélekjelenlétét. A kutyája is érezte, hogy baj van, mert nem a vadat üldözte tovább, hanem odafeküdt mellé. Segítségért kiabált a barátjának, aki semmit nem hallott az egészből, ezért nem is értette, mi a baja a Bélának. Miközben a barátjára várt, újabb sokkot kapott: ripityára tört a puskája! Mivel a sebeit akkor még nem érezte, abban a pillanatban ez volt a legnagyobb fájdalom számára.

A barátja a látványtól jobban megijedt, mint ő. Miközben elszaladt az autóért, Béla a balesetről értesítette Tóth Balázst, a vadásztársaság fővadászát, kérte, szóljon a mentőknek is. Mire a barátja beért a területre, ő már kikecmergett a nádasból. Annyi ereje még volt, hogy elrendezze a kutyáját, de aztán gyorsan le kellett ülnie.

Kivitték az országút mellé, egy perc sem telt el, már ott volt a mentőszolgálat. Ők hívták ki a helikoptert, amivel Szombathelyre szállították. - Fájdalmam egyáltalán nem volt. Egész végig a puskámat sirattam, még a mentőorvossal is ezen viccelődtünk. Hanem amikor leszálltunk a kórházban, s többen odasereglettek körém, kezdtem azt érezni, hogy nagyobb a baj, mint gondoltam. Mondták, hogy fel kell nyitni a mellkasom, nincs-e valami súlyos belső sérülésem.

Műtét után az egyik orvos közölte vele, hogy piszok nagy szerencséje volt. A szúrás 5-6 centiméter mélyre fúródott, a szív mellett egy centire haladt el, de semmiféle létfontosságú szervet nem sértett fel. Vélhető, hogy a puska felfogta a nagy ütést, nem véletlen hullott ízeire. November 11-e mostantól Béla második születésnapja.

Felépülését követően december végén újra munkába állt. A sebek begyógyultak - igaz, a bal karja még néha fáj -, félelem nélkül dolgozik, számára minden a régi. Az egyik vadászat során a magaslesen ülve a két bikát is látta, ugyanúgy a nádasból szaladtak ki a vetésre. Ahogy a távcsőben nézte, mosolygott is magában, hogy a múltkor jól látta: a nagyobb 7-7,5 kilós, 14 ágú agancs volt. Amikor mindezt elmesélte vadásztársainak, rögtön cukkolták is: „könnyű úgy bírálni az agancs súlyát, ha előtte meg tudod fogni az ágakat…”

A nádasban nem járt azóta. Ha arról lenne szó, nyilván ismét bemenne, teszi hozzá. Nosza, induljunk! Nem vonakodik. Miközben keressük az utat, meséli, hogy a puska darabjait a kollégái keresték, de nem találták meg. Megáll, körülnéz, aztán még lép párat: „azt hiszem, itt történt”. Fürkésszük az arcát, hátha észreveszünk egy rezdülést, egy megbúvó félelmet, de nem. Egyszer csak elmosolyodik. Lehajol, s mint valami kincset, felmutat egy fadarabot: „itt a puskám előagya, de jó!”

Forrás: Veol