Ismét egymillió él Európában a XX. század elején szinte kihalt rágcsálóból. Európa talán legsikeresebb rehabilitációs programja a hódok visszatelepítése volt.
A földrész legnagyobb termetű rágcsálója a XX. század elejére szinte eltűnt kontinensünk vizes élőhelyeiről, ma azonban számuk meghaladja az egymilliót.

Főként a folyamszabályozások miatt a XX. században eltűnt a Kárpát-medence vizes élőhelyeinek kilencven százaléka. Az utóbbi évtizedekben több program is elindult, és komoly eredményeket ért el az élettér-megújítás és -megőrzés területein - derült ki tegnap a vizes élőhelyek mai világnapja alkalmából Debrecenben tartott tanácskozáson.
A rehabilitációs törekvések közül alighanem a hód-visszatelepítés volt az egyik legsikeresebb egész Európában. Míg 1900-ban a rágcsáló populációja 1200 egyedet számlált, ma több mint egymillió példányból áll - tudtuk meg Czabán Dávidtól. A lapunknak nyilatkozó biológus emlékeztetett arra, hogy hazánkban 1996-ban a WWF Magyarország kezdte meg a XIX. században kihalt állat tervszerű telepítését. Addig csak néhány egyed fordult elő a Szigetközben, ahová Ausztriából költöztek, és a déli határ mentén, ahová Horvátországból jöttek át, illetve a Hortobágyon.

A természetvédelmi szervezet programja 2008-ban ért véget; az addig eltelt tizenhárom évben 234 hódot költöztettek Magyarországra, ma pedig körülbelül 900 példány él hazánkban. A szakember szerint a régi-új állatok megjelenését sokan rossz szemmel nézik, mivel megrágják a fákát, és ezzel elcsúfítják a partok látképét. Azt azonban tudomásul kell venni, hogy a mai vízparti fasorok nem természetesek, hanem az emberi beavatkozás eredményeként jöttek létre. Észak- és Nyugat-Európában egyébként különféle praktikákat alkalmaznak a rágcsálók távoltartására: azokat a fákat, amelyeket meg akarnak óvni, vagy kis kerítésekkel veszik körül, vagy a törzsüket lekenik speciális keverékkel.
Azt is szóvá szokták tenni, hogy a hódok gátépítésükkel vízügyi gondokat okoznak - jegyezte meg a biológus. Itthon nincsenek akkora torlaszok, mint például Kanadában, ahol némelyik a hat-hétszáz métert is eléri, azonban a néhány méteres építményeket sem lehet mindig figyelmen kívül hagyni.

Czabán Dávid arra is rámutatott, hogy a rágcsáló két okból készíti gátjait. Az egyik, hogy a mély, lassú folyású vizeket szereti, mivel a vízben tálál menedéket veszély esetén. A másik, hogy lakóüregének bejárata a víz alól nyílik, és a gát jelenti a rejtett bejáratot. A gátépítési ösztönt a vízcsobogás hanga „indítja be”. Az építmények vízszintjének szabályozására külföldi szakemberek meghatározott módon megfúrt műanyag csöveket használnak, amelyekkel a csobogó hangot igyekszenek a minimálisra csökkenteni.

Mivel az európai hódok a vízparti üregekben élnek, ez gondot okozhat, ha az árvízvédelmi töltések közvetlenül a part menten futnak. Ha a hódok ezekbe fúrnak lakóhelyet, akkor meggyengítik a töltéseket. Ami árvíz esetén gátszakadáshoz is vezethet. Ausztriában és Németországban például acélhálókkal akadályozzák ezt meg, míg az átereszeket kerítésekkel védik.

Sok probléma a hódok gyors szaporodására és az ember által beszűkített természetes életterük telítődésére vezethető vissza - közölte a biológus. A magyar populációt ez még nem fenyegeti, Skandináviában viszont már évekkel ezelőtt engedélyezték a rágcsáló vadászatát, a németek pedig többek között az állatok „exportálásával" próbálják egészséges szinten tartani az állományt. (A VVWF is főleg német hódokat telepített hazánkba.

Forrás: Magyar Nemzet