Bolygónkon az antropológusok és régészek becslése szerint eddig mintegy 80 milliárd ember élt. A faj, melynek mi is részei vagyunk, évmilliós múltra tekint vissza, és világunk kialakulásában pedig meghatározó szerepe volt a vadászatnak.
Ugyanis a vadászok sikerétől függött a közösség életben maradása. Ezért nyugodtan állíthatjuk, hogy csak azok az egyedek maradtak fenn, amelyek sikeresen tudtak élelmet szerezni. Azaz vadászni.

Ezzel magyarázható, hogy a modern civilizált emberben a mai napig fennmaradt a nyerni, a győzni, a bizonyítani és a birtokolni akarás. Mondhatjuk úgy is, hogy mindannyiunkban él a vadászösztön, mert a zsákmányállat elejtése, megszerzése egyenlő a sikerrel, a birtoklással, és az ezzel járó tisztelet elnyerésével. Mindezt persze bizonyítani is kell, és ezt a zsákmány tartósan megmaradó testrészeivel lehet a legjobban. Tehát a trófeával. Mindebből kitűnik, hogy a vadászok által nagy becsben tartott agancsok, szarvak, tollak és bőrök gyűjtése és bemutatása tulajdonképpen ősi, és génjeinkbe ágyazódott.

Ezért van az, hogy az igazi vadász sosem teszi ki a falára a más trófeáját. Persze, mindig is voltak és vannak olyanok, akik ezt a szabályt gátlástalanul áthágják. Őket azonban semmi szín alatt sem nevezhetjük vadászoknak. Ők azok, akik piacon, vásárokon és megszoruló örökösöktől megvásárolják a mások által elejtett vad agancsát, bőrét, stb., és otthonuk díszeiként használják. Sőt akad olyan is, aki az így szerzett idegen tollakkal, mint sajátjaival ékeskedik, és még történetet is kerekít hozzá, hogy hiszékeny hallgatói előtt hihetőbbé tegye hőstetteit. Mindez úgy fest, mint amikor az újgazdag bemegy a könyvesboltba és három méter kék, meg két méter piros bőrkötésű könyvet vásárol, mert ezek a színek passzolnak a tapétához meg a szekrénysorhoz. Ennél elriasztóbb példa, amikor aprópénzért vásárolnak a távol-keleten műanyagból fröccsöntött kicsi, „teljesen élethű” lila szarvasfejet agancsostul, amely kis méreténél fogva jobban beleilleszkedik a városi lakásba. A szimbólum a fontos, a méret és a szín mellékes, apróra nem adunk.

Nekünk, vadászoknak sem trófeáink mérete a fontos. Akik a vadászatot életformájuknak vallják – engedve annak az ősi késztetésnek, amely távoli őseinket is a húsevés és a fejlődés útjára indította –, a trófea a természet iránti imádatunk, az állatok és növények szeretetének, tiszteletének megtestesítője.

Ma már sokak számára maga a húsevés is elítélendő atavisztikus csökevény, nem is beszélve a vadászatról. Ezekből az emberekből mind több van, és a tömegnek messzire hallatszik a hangja. A vadászősök dicsőségét dicsérő szavak pedig suttogássá halkulnak. Az ősi hagyományra és hivatásra bűnt kiáltók azonban széles ívben elfelejtik feltenni a kulcskérdést. Ki öl meg több állatot: a világ összes vadásza, vagy a modern életforma diktálta környezetszennyezés?

Gondolkodjunk el ezen, mielőtt ítéletet mondanánk azokról, akik óvják, gyarapítják a természetet, a benne élő állatokat, növényeket… és közben vadásznak.

Forrás: Magyar Szó