Aki ötévesen, a nála nagyobb hóban nem kíséri szívvel és lélekkel édesapját vadászatra, abból soha életében nem lesz igazi nimród. A vadászszenvedély ugyanis együtt születik az emberrel, s egészen élete végéig tart – vallja Hidvégi Béla.

Hidvégi Béla tapasztalatból beszél. Az évtizedek során számtalan rangos elismerést kiérdemlő, világszerte ismert és elismert hegyi vadász – akinek gyűjteménye nagyobbik része a keszthelyi Vadászati Múzeumban látható –, hangsúlyozza azt is: vadászni csak úgy szabad, ha az ember bármi áron – akár az életveszélyt is vállalva – megküzd a kívánt vadért. S persze nem a mennyiségre, hanem a minőségre, az egyediségre helyezi a hangsúlyt.

– Én bizony ott meneteltem az édesapám mellett, amikor vadászni indult. Vittem a kis légpuskámat, s élveztem minden percet – idézte a gyermekkorát az 1936-ban született Hidvégi Béla, aki elárulta: ezt követően évtizedekig nem nyílt lehetősége a vadászatra. A háború nehézségei, majd a kuláküldözés ellehetetlenítette a család helyzetét. Olyannyira, hogy az alföldi birtokot hátrahagyva Zalába költöztek. Zalaegerszegen, a Zrínyi-gimnáziumban érettségizett, majd Keszthelyen, a Mezőgazdasági Akadémián tanult tovább. Ott azonban nem fejezte be a tanulmányait, barátaival Angliába emigrált 1956-ban.

– Ekkortól egy másik élet köszöntött rám – folytatta. – Élelmiszeripari mérnökként végeztem, majd egy gépeket gyártó cég marketingigazgatója lettem. Időközben megismertem a legendás angol puskaműves cégek termékeit és tevékenységét, és életre szólóan beleszerettem a Purdey cég puskaremekeibe, ami meghatározta a későbbi életemet. A munkám révén sokat utaztam Közép-Kelet Európába, ahol felkutattam, fillérekért megvettem a márkás fegyvereket, melyeket otthon éjszakába nyúlóan újítottam fel, s adtam el 5-6000 fontért. Az üzlet beindult, sokkal többet kerestem, mint marketing-igazgatóként. Sikerült megteremtenem a saját fegyver- és trófeagyűjtemény létrehozásának lehetőségét, s a későbbi vadászataim anyagi hátterét. Utóbbiakat közel ötvenéves koromban kezdtem, igaz, nagy lendülettel, s ahogy a nagy vadászok, Afrikában.

Az elmúlt négy évtizedben bejárta a világot, Tanzániától Pakisztánig, a Himalájától a Sziklás-hegységig, Alaszkától a Kaukázusig.

– A gyermekkori álom megvalósulhatott, a szenvedély folytatódhatott. Talán beszédes adat, hogy életemben összesen ötszázezer patront lőttem el, s mondhatom: nem értelmetlenül. Az afrikai és európai vadászatok után gyorsan kiderült számomra, hogy azok nem elégítenek ki. Mert milyen ma egy általános afrikai szafari? Odarepülsz, kikocsikázol, puskát veszel a kezedbe, s ha nem jössz haza három nap után tizenhat vadfajjal, akkor azt mondod: na, ez egy igen gyenge vadászat volt. Én olyan vadászatra vágytam, amelyen küzdeni kell, harcolni azért, hogy az áhított vadat elejtsem. A hegyi vadászat lett az igazi hobbi. Persze azért Afrika is megmaradt egyfajta szerelemnek, de ott már csak az őserdők érdekeltek, érdekelnek. A fekete földrészről százhúsz fajt sikerült elejtenem a trófea-gyűjteménybe, ami gyémánt fokozatot jelent a Safari Club Internationalnél.

Hidvégi Béla mindig arra törekedett, hogy megőrizze és továbbadja az igazi, valódi sportot jelentő vadászatot, a klasszikus „Big game hunting” vérbeli értékeit és hagyományait. Sok száz darabos gyűjteményében – melyet Magyarországra hozott – számos egyedi ritkaság, világrekord példány található. Egyebek mellett a hatalmas hím oroszlán, az őserdei bongó, a törpebivaly, a máig világrekord trófeának számító feketehátú bóbitásantilop, a 46 centiméteres agyarú varacskos disznó, a 158 centis csigájú Marco Polo vadjuh egyaránt szerepel a gyűjteményben. De meg kell említeni a nepáli kék kos és a túrok minden alfajának egy-egy példányát. Közöttük két világrekordot, valamint 25, a Safari Club International vadfajok szerinti világranglistáján szereplő, nyilvántartott tíz-tíz legjobb trófeát.

– A küzdelem hajtott, ösztökélt mindig. A hegyi vadászat hatalmas erőnlétet kíván, sok tréninggel. Hatalmas szintkülönbségeket kell leküzdeni, néha méterről méterre. Kell a lőtudás, a hegyekben nincs olyan, hogy 100-150 méterről lövünk vadat. Sokszor 500 méterre kell célozni. A körülmények pedig irtózatosan nehezek, gondolok például az időjárásra. A veszélyekről nem is beszélve. Kerültem közvetlen életveszélybe őserdei elefánt, jegesmedve és oroszlán miatt is. Az elefánt az erdőbe futott be, s elengedtük volna, de hirtelen megfordult, s támadott. Az utolsó pillanatban, 25 méterről sikerült lelőni, olyan erővel esett el, hogy az agyarait háromórás munkával ástuk ki a földből. De amint meglőttük, az erdőből egész csapat elefánt rontott ki, alig tudtunk elmenekülni. Az oroszlánt 100 méterről lőttem meg, mentünk hozzá, mikor hirtelen felállt, s támadott, egy-egy ugrása 6-7 méteres volt. A hivatásos vadász lőtte le. A jegesmedve esetében rossz puskát adtak a kezembe, amit sajnos én sem kontrolláltam le. Amikor lőni kellett, nem volt pontos a fegyver. Három töltényem volt, a medve tőlünk nyolc méterre bukott fel. Borzasztó volt. Mit mondjak? Amikor az életünkért kellett küzdeni, akkor segített az adrenalin. De utána, amikor belegondoltam, hogy mekkora veszélyben is voltam, hát remegett a lábam jó néhány percig. Okoztak problémákat a körülmények is. Előfordult, hogy mínusz 75 fokban, 150 kilométerre a legközelebbi lakott helytől kellett élnünk, illetve túlélnünk. Hosszú napokig kimenteni sem tudtak bennünket, Élelem nem volt, vadgombát ettünk. Halálfélelmünk volt, ha ekkor fizikailag és mentálisan nem bírjuk, akkor vége, búcsút mondhattunk volna az életünknek. Küzdöttünk, túléltük. Igazi vadászat volt...

A lövés öröme önmagában nem elegendő

Az igazi vadász számára nem elegendő a lövés öröme. Kell, hogy a kiszemelt vad ritka és egyedi legyen, s küzdelem árán lehessen elejteni. Inkább lőjenek egy értékes vadat, mint tíz kertit. Figyeljenek a vadászati illemre, hallgassanak a tapasztalt emberekre, s ne irigykedjenek – tanácsolja a vadászoknak. Hidvégi Béla mindig e szempontokat tartotta szem előtt, amikor tervezett. Nem hiába érdemelte ki a Safari Club International legmagasabb kitüntetését, a Világvadász-gyűrűt, s a Hármas nagysorozat díját. Talán utóbbira a legbüszkébb, hiszen ehhez meg kellett szereznie az észak-amerikai kontinens vadjuhainak, azon felül a világ összes vadjuh fajának, valamint a világ vadkecskéinek nagysorozatát. Márpedig ezt a világon máig csupán négy vadász tudta elérni. De átvehette a világ legrangosabb díját, a Carlo-Caldesi-díjat is, ráadásul kétszer. Kitartás és kitartás, szerencse, lőtudás, családi háttér és nem utolsósorban pénz kell a hegyi vadászathoz – mondja. Ha valami esetleg mégsem sikerül, s a kudarc teljesen letaglózza az embert, akkor sem szabad feladni, meg kell próbálni újra. Ő így tett. Az elszalasztott lehetőség után hazafelé a repülőn már a következő vadászatát tervezte...

Hetvenhét esztendősen is optimistán tervez. Bár a kiszemelt vad kilencven százalékát már meglőtte, szeretne még elejteni Libériában egy különleges őserdei antilopot, s puskavégre keríteni egy százfontos agyart viselő elefántot, s egy 84 fontosnál nagyobb kafferbivalyt. A Kamerunban élő törpe bivaly szintén szerepel a jövőbeni tervei között. Azt hiszem ilyesmire szoktak elismerően csettinteni...

Forrás: Zaol