„Vannak helyek, ahol lehet, hogy meg lehet fejteni, miből lesznek az emlékek, és az ember megtagadja kamaszkora minden álmát”

Ősz van. Új nap érkezik vendégségbe az erdőre. Őszi nap, őszi vendég: fáradékony, szöszmötölős…
Még csak hajnalodik. Pára száll a tisztáson, szarvasok vágnak át a nyiladékon, jön a nap. Apró, serény, jóságos kis zajok bugyolálják be a csöndet az erdőn. Közben nehéz, erős, meleg színeket nevelget az ősz. A kései, lusta gyümölcsök aztán azokkal festik az arcukat, és úgy mennek az utolsó bálba. A Káposztás Dunánál járunk. Egyszer elsüllyedt itt egy káposztával megrakott dereglye, onnét a név. Legalábbis így tudják a helyiek, és akkor így kell legyen.

A pörbölyi erdőbe visz most az utunk. A Móricz- és a Simon-Duna-ág között fekszik a Simoni sziget. És ezen a szigeten áll Magyarország legnagyobb fája. Az előbb értekeztünk egy fekete nyárról, ami óriásnak tűnt, pedig csak egy törpe a bátyjához képest.

No kérem, hát itt a bátyó… Egy fekete nyár. Egy igazi ent, egy öreg fapásztor, de nem a Fangorn erdőből, hanem innen, a Simoni szigetről.

A mi fapásztorunk kerülete tizenkét méter; négy „tornya” van, és egyszerűen bekebelezett egy tölgyet is.

Nem is öreg. Alig százévesnek mondják. Száz év nőtt meg benne ekkorára. Száz év boldogsága és boldogtalansága, száz év nyugalma és csöndje – az a nyugalom és az a csönd, ami csak itt található a gemenci rengetegben, és amit lassan csak itt lehet megőrizni. Rajtunk múlik…

A törzsén élet nyüzsög. Egész városok falvak, országutak, hangyákból, pókokból s a jó ég tudja, még miféle-fajta teremtményből.

Odaülök a tövéhez. Egy pillanatra összeérünk. Aztán majd elmegyek. Elmegyek innen, talán örökre. Ő pedig marad. Kíváncsi az ember nélküli világra, amely majd végre nem lesz embertelen. És ő sokkal később, jóval utánunk fogja elmondani: „Úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak vendége voltam.”

Mert ezt a legvégén elmondja mind, ki él. De van, amit csak az ember mondhat el:

„Talán eltűnök hirtelen,

akár az erdőben a vadnyom.

Elpazaroltam mindenem,

amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet

szem-maró füstön száritottam.

Bánat szedi szét eszemet,

ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát

a vágy, mely idegenbe tévedt.

Most rezge megbánás fog át:

várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha

értelmét az anyai szónak.

Majd árva lettem, mostoha

s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont

szabadnak hittem és öröknek

és most könnyezve hallgatom,

a száraz ágak hogy zörögnek.”

Ez lenne az. Ezt az öreg fapásztor nem mondhatja el soha. S testvérei sem, s nem az erdő, a vizek, a madarak, a vadak, senki, soha, csak mi, emberek. Mert mi emberek eltűnésünk után hiányzunk majd néhányaknak, de minden más, mi él, a világnak hiányozna. A világnak, amely – most úgy tűnik – mégiscsak szebb lenne nélkülünk. Még akkor is, ha ezzel elárulom és megtagadom kamaszkorom minden hitét és álmát.

A Nyéki Dunához megyünk az öreg fapásztortól. A Nyéki Dunához, madárlesre. Ha vannak a világon gyönyörűségesen fennkölt tevékenységek, hát a madárles bizonyosan ott van azok között. Mert leskelődni amúgy csúnya dolog, de nem a madarakra. Bár ez ügyben persze nem ismerjük a madarak véleményét. De ahogy a hattyúk úsznak a vízen, mit sem sejtve jelenlétünkről, abban a nyugalomban csak felsejlik valami az ember nélküli világ nyugalmából és békéjéből.

A zsombékon egy kócsag ül, mint uralkodó tekint végig birodalmán…

Feje felett két rétisas repül el, ők látnak bennünket, de nem méltatnak figyelemre…

Aztán egy szürke gém tűnik fel a pillanat színpadán, nyomában egy nagykócsaggal, utánuk a pillanat leereszti a függönyt, hogy mindez örökre befészkelje magát a leskelődők emlékei közé.

És azt még ugye senki sem fejtette meg, miből is lesznek az emlékek. Csak azt tudjuk, hogy emlékek nélkül nincsen emberi élet. Mert múlt, hagyomány, valahová tartozás, örök szövetség, kötelékek, eskük és hitek nélkül nincsen emberi élet. A hazám nélkül nincsen emberi élet. Mert el lehet hagyni a hazát, hozhatja úgy a kényszer, de megtagadni nem lehet soha. Mert akkor a nagykócsag röptéből eltűnik mindörökre az, ami túlmutat önmagán, s ami emlékké, vagyis örökkévalósággá válhat. S akkor csak az emléktelen, felületes pillanatok maradnak, azokkal pedig csak cimborálni lehet, örök barátságot kötni soha.

Az örök barátság ott van pedig a Báli síkon is. Lassan majd lemegy a nap a Báli sík mögött, s mert szerelmes a fénybe, s mert féltékeny, hát elviszi magával őt is.

De most még egy pillanatra minden megáll. A nap, a fény, a pillanat, és nevelőapja, az Idő is odaül a nagy fa tövébe. Tarkóra löki a zsíros kalapot, olyan egészen, mint egy hazafelé igyekvő földmíves, aki már tudja, hogy az idő múlik, és majd meg kell halni…

Minden megáll. Megint apró, serény, jóságos kis zajok bugyolálják be az őszi csöndet az erdőn. És akkor megérkezik a pillanat ismét megnyíló színpadára egy vaddisznó legény. Majd szétveti az öntudat – az ember szinte vágyik a barátságára, hogy megvédje őt a nagyobbaktól, erősebbektől, mint a nagyfiúk a kicsiket az iskolában.

De a vaddisznó legénynek sincsen dolga mivelünk. Praktikus fickó ő, és nem férünk bele az idejébe. Mert amúgy ne feledjük az örök igazságot: a nyugati embernek órája van, a keletinek pedig ideje.

A vaddisznó is Kelet szülötte ezek szerint.

Mi pedig állunk a két világ határán, a Báli síkon, a megállott időben, és szinte félve suttogunk a távozni készülő, fényrabló napnak, a mokány vaddisznó legénynek, a gémeknek, a mellénk telepedett Időnek, az emlékké váló pillanatnak, a már emlékké vált, s most körénk sereglő sok-sok egykorvolt pillanatnak, régen elballagott, gyönyörű szép halottainknak, a sorsnak, a kegyelemnek, a fapásztoroknak, a bogárkáknak, a távolban üzekedő, harcoló szarvasbikáknak, Gemenc életre kelt lelkének, erdőnek, mezőknek, holt Duna-ágaknak, megsebzett életeknek, feladott álmoknak, gyermekeink jövőjének, a rétisasoknak, suttogunk közelgő elmúlásunknak, élettelen köveknek, a fenséges, türelmes, bennünket is elviselő világnak, világmindenségnek, létezésnek, az örök teremtésnek, suttogunk minden élőnek, kit elárultunk és meggyaláztunk, örök vizeknek, titkoknak, látomásoknak, balladáknak, hajlott korú, üldözött csöndeknek, aprócska virágoknak, minden kikacagott bánatoknak – azt suttogjuk őnekik, hogy ne haragudjanak miránk.

Bocsássanak meg, ha még tudnak, ha a megbocsátás még lehetséges. Bocsássanak meg, mert végül mi is tudjuk ám a titkot, csak nem merjük elhinni:

„Az meglett ember, akinek

szívében nincs se anyja, apja,

ki tudja, hogy az életet

halálra ráadásul kapja

s mint talált tárgyat visszaadja

bármikor - ezért őrzi meg,

ki nem istene és nem papja

se magának, sem senkinek.

Láttam a boldogságot én,

lágy volt, szőke és másfél mázsa.

Az udvar szigorú gyöpén

imbolygott göndör mosolygása.

Ledőlt a puha, langy tócsába,

hunyorgott, röffent még felém -

ma is látom, mily tétovázva

babrált pihéi közt a fény.”

Ez a titok. Ezt a titkot jöttünk felkutatni és megmutatni…  Bayer Zsolt

Forrás: Magyar Hírlap