A rókaállományt – jelentős károkozása miatt – főként az apróvadas jellegű vadászterületek vadgazdálkodói próbálják folyamatosan apasztani.
Kártékonysága ellenére mi, vadászok azonban akár szerethetnénk is a vörös frakkosokat, hiszen igen sokféle vadászati móddal lehet rókát zsákmányolni: lesről vagy cserkelve, hajtásban, vonszalékkal, de lehet hívni is, síppal vagy csak úgy szájjal cuppantva-cincogva, hogy a kotorékozásról már ne is beszéljünk. Ráadásul egész évben lőhető. Rangjától, korától, nemétől, pénztárcája vastagságától függetlenül mindenkinek van lehetősége a rókavadászatra. Csak hát sokan nem élnek vele… Pedig hazudik, aki azt állítja, hogy nem dobogtatja meg a szívét egy szép, egészséges bundájú „koma” látványa. Ennek ellenére a puska sokszor néma marad, mert egyesek sajnálják a rókára a drága töltényt, meg aztán még akár vaddisznó is jöhet. Tehát nem lőnek, annak ellenére sem, hogy a gazdasági hasznot hajtó apróvadállományban komoly veszteségeket okoznak a ravaszdiak.

A vörös róka az egész északi és a déli félteke egy jó részén elterjedt, a 19. században pedig még Ausztráliába is behurcolták. Kontinensünkön csak Izlandon, Máltán, Krétán és a Földközi-tenger néhány kis szigetén hiányzik. A magassági elterjedése ugyancsak kitolódott, a 3000 méter körüli hegyekben még megtalálható. Élőhely tekintetében szintén nem válogatós, igazi generalista faj, mindenütt megleli az életfeltételeit.

A róka állománydinamikáját populációs szinten a be- és kivándorlás, illetve a mortalitás nagymértékben meghatározza. Mind becsült állománya, mind terítéke az utóbbi 30 évben nőtt. A 70-es években az elejtés 30 ezer körül alakult, a lelövés először 2001-ben emelkedett 60 ezer fölé, az elmúlt néhány esztendőben pedig nagyjából 70 ezer lompos farkú került puskavégre.

S bár a terítékadatok folyamatosan növekednek, az egyedsűrűség egy jottányit sem csökkent, sőt elmondható, hogy a korábbiaknál sokkal nagyobb ragadozónyomás nehezíti az apróvad-gazdálkodást. Ez köszönhető egyrészt a veszettség elleni immunizálásnak, amely humán-egészségügyi szempontból örvendetes eredményt hozott, a vadgazdálkodási hatása azonban erősen megkérdőjelezhető, hiszen a vakcinázással egy természetes szelekciós tényezőt iktattak ki, ezáltal a mortalitás jócskán lecsökkent.

Az Echinococcus multilocularis, más néven róka-galandféreg Magyarországon alig van jelen a köztudatban, s a nemzetközi orvosi-állatorvosi lapok is csak az utóbbi években kezdtek foglalkozni ezzel az igen jelentős problémával. Az emberre is komoly veszélyt jelentő élősködő többnyire a májban, ritkábban a tüdőben és izmokban (még ritkábban az agyban) hydatid cisztát, magyarul tömlőt hoz létre, melyek kinézetre és viselkedésre is nagyon hasonlítanak a szervezetben esetlegesen kialakuló rákos sejtburjánzásokhoz, ezért egy diagnosztikai felvételeken (röntgen, ultrahang) könnyű összetéveszteni a tumorokkal. Az agresszív parazita a gyógyszeres kezeléssel szemben ellenálló, a gyógyítás csak műtétekkel lehetséges. Hazánkban ez a betegség szerencsére igen ritka, eddig csak az Alpokalján és az Északi-középhegységben számoltak be fertőzött rókákról. Jelenleg főként Németország déli része, Svájc és Ausztria minősül erősebben fertőzött területnek Európában. Örvendetes tény, hogy Bajorországban az elmúlt egy-két évben kísérleti jelleggel elkezdték a rókák vakcinázást ezen paraziták ellen is, biztató eredményekkel.

Problémát jelent továbbá az is, hogy a „hozzáértő természetvédők” jóvoltából a legeredményesebb ragadozógyérítési módszerek tiltólistára kerültek, így a mérgezés, a füstgyertyázás és néhány csapdaféle nem engedélyezett. Nem szeretnék vizionálni, de ha ez így folytatódik, akkor hamarosan vadászati idénnyel védik majd ezt a fajt – holott a legeredményesebb gyérítésre pont az utódnevelés időszakában nyílik lehetőségünk –, a kotorékozás ellen pedig már jó néhány nagyhangú civil zöldszervezet szót emelt. Csak remélni lehet, hogy győz a józan ész és ettől a különleges vadászati módtól nem fosztanak meg bennünket az „állatvédő” lobbi-érdekeknek gyakorta lefekvő jogalkotók, úgy, ahogyan tették ezt Angliában a hagyományos falkavadászattal. Az állománynövekedés harmadik okaként a rókák kiváló alkalmazkodóképessége említhető, s ma már azon sem csodálkozik senki, ha a kisebb településeken és a nagyvárosokban kukázó ravaszdikat lát.

A róka vadászata egyébként rejtett életmódja miatt nem könnyű, a lakóhelyét ugyanis a legnagyobb elővigyázatossággal választja meg, rendszerint szakadékban, gyökerek között vagy tágas, mély katlanban végződő, gyakorta többszörösen elágazó kotorékokban tölti a napot, s csak az éjjeli órákban indul portyára. A kotorékát esetenként nem maga ássa, hanem régi, elhagyott borzkotorékban telepedik meg, vagy a lakott borzkotorékban üti fel tanyáját. Ősszel és télen összedobott rőzsében és kőrakásban is szívesen tanyázik, sőt igen gyakran korhadt fának üregével, vagy a sűrű bozótos területek valamely mélyedésével, elhagyott homokbányák üregével is megelégszik. Csendes, elhagyatott helyeken fényes nappal is szívesen vadászik, de rendszerint éjszaka jár zsákmány után.

Az étlapján elsősorban egerek szerepelnek, de nem veti meg a rovarokat, férgeket, halakat, rákokat, nyulakat, a beteg őzeket, a fácánt, foglyot és egyéb kotló madarakat, valamint a házi szárnyasokat sem. Szükség esetén a gyümölcshöz is hozzányúl, sőt, a dögöt is megeszi.

A koslatás decemberben kezdődik és márciusig tart. A szukák a farktőtől néhány ujjnyira levő mirigyét, mely párzás idején „virágillatú”, vadásznyelven ibolyának nevezik. Az említett helyen egyébként majd mindegyik kutyafélénél többé-kevésbé csökevényes mirigy található. Az azonos erőt képviselő kanok között a szukák kegyeiért vívott harcban előfordulnak sérüléseket okozó verekedések is, éppen úgy mint a területszerzési kísérletek során. Magas állománysűrűség mellett, ahol a rókák családcsoportokban élnek, a kan mellett egy alfaszuka és azok leányai egy territóriumon belül találhatók, csak az alfaszuka párzik.

Sikertelen megtermékenyülés esetén álvemhesség léphet fel, ennek időtartalma 40 nap, amely után visszatér a nyugalmi állapot.

A nőstény április végén vagy május elején, 52-53 napos vemhességet követően fial. Ez 2-4 óra hosszat tart, melynek végén a szukák megeszik a magzatburkot. A kölykezés idején mindig földalatti kotorékában tartózkodik. A szuka már a vemhesség ideje alatt kitépi hasáról a szőrt. Ezt a műveletet a köldöktájékon kezdi meg és a nyak aljáig folytatja. Mindezt azért teszi, hogy majdan világra jött kölykei emlőihez könnyen hozzáférhessenek, valamint azért is, hogy a szőrből részükre jó puha és meleg vackot készítsen. A 4-7 kölyök vakon jön a világra, a szemük csak 14 napos koruk után nyílik ki. Az első tejfogak 18 napos, az utolsók 26 napos korban törnek át. A magzati ivararány 1:1, de a kor előrehaladtával a kanok kerülnek többségbe.

A rókafik egy-másfél hónapos korukban merészkednek ki először a kotorékból szabadba, hogy a napon sütkérezzenek, egymással, vagy anyjukkal játszadozzanak. A szuka még ekkor is bőségesen hordja haza részükre a táplálékot. Júliusban a kölykök az öreg vadászó rókát követik, vagy egyedül vadásznak nappal és szürkületkor. A fiatal rókák július végén szülőhelyüket végleg elhagyják és anyjukkal együtt a szántóföldi kultúrákat keresik fel, ahol bőséges vadászzsákmányt és takarást találnak. Az aratás után sűrűbb részekbe, nádasokba húzódnak vissza, majd késő ősszel elhagyják anyjukat és önállóvá válnak, új otthonterületet keresnek maguknak. Egy róka mozgáskörzete a táplálékkínálat függvényében 30- 800 ha között változhat. A kanok messzebbre vándorolnak, a szukák közelebb maradnak születési helyükhöz. Az elvándorolt állatok a következő szaporodási ciklusig saját territóriumot igyekeznek foglalni.