Mátra – „Amíg juhászok vannak, a világ rendjével sincs baj”

A pásztorkodás kivételes hivatás. Nem sok olyan ősi foglalkozás van napjainkban, amely az emberi közösségek legkorábbi időszakától alig változott. És amelyhez ennyi szakrális tartalom kötődik. Mátranovák juhászánál jártunk.
Bármilyen régi is a pásztorkodás, a föld összes civilizációjában nem ismert. Ausztráliában például, bár háziasítottak állatokat, a mienkhez hasonló pásztorkodás nem alakult ki James Cook előtt. És az amerikai indiánok alpaka- és lámatenyésztési szokásai vagy az észak-eurázsiai rénszarvas-nomadizmus is jócskán eltér az Észak-Afrikától Spanyolországig megszokott pásztorkodástól.

A nagy nyáj szétterül
A magyaroknál a pásztorélet legrégebbi hagyományai megelőzik a kereszténység felvételét, már a honfoglalás előtt is létezett legeltetés és állattenyésztés. Ám amit ma a pásztorlásról tudunk és gondolunk, szorosan összefonódik az antik irodalmi előzményekkel, a bukolikus költészettel és a bibliai hagyományokkal is. Ez a bonyolult kölcsönhatás szétszálazhatatlan egységgé vált a köztudatban. Persze nem azért, mert a juhászok – a Felvidéken bacsók, Erdélyben csobánok – Theokritoszt és Vergiliust olvastak volna évszázadokon keresztül. De a mi kultúránkban a Szentírás számtalan pásztorokkal kapcsolatos hasonlatának jelentését csak az elmúlt fél évszázad hittanulóinak kellett megmagyarázni. Korábban a vidéken élők számára magától értetődő volt, mit, hogyan és miért tesz juhaival a jó pásztor.
Valamikor az egész országban természetes látvány volt az állataival vonuló juhász. Ma sem számít kifejezetten ritkaságnak, de a legeltető állattartás visszaszorulóban van. És a száz-kétszáz évvel ezelőtti pásztorkodáshoz képest manapság gyakoribb az igazi szakmai tudással nem rendelkező „kényszerlegeltető”. Elkötelezett pásztor már nincs túl sok.
Ehhez ugyanis, bármilyen különösnek tűnhet, sokat kell tanulni, nagy elhivatottság, szakmai alázat és fizikai kondíció is kell. Földi Gyula mátranováki gazdálkodó ilyen környezetben nevelkedett. Már a dédapja is juhász volt, és ki tudná megmondani, valójában hányadik nemzedék őrzi ugyanannak az ősi hivatásnak a titkait…

A nagy bajuszú, kék szemű, ízes beszédű palóc ember a fiainak adta át hivatása szeretetét.
Mátranovák, ha nem is világvégi, de az eredeti ártatlanság megőrzéséhez a „fontos helyektől” kellő távolságban fekvő nógrádi település.
A XIX. században szenet kezdtek termelni a község közelében, és a bányászat idevonzott némi ipari tevékenységet is, ez azonban inkább csak biztos megélhetést jelentett a nehezebb időkben, valódi urbanizációval nem sújtotta a nagy múltú települést. És bár a bányát az 1970-es években bezárták, a Ganz–MÁVAG acélüzeme tovább működött, új tulajdonossal, új névvel ma is munkát ad dolgozóinak. Mátranovák saját temploma csak az 1800-as évek elejére épült fel, viszont a közeli Mátraterenye vagy a kicsit távolabbi Mátraszele létezésére már a XIII–XIV. századból is vannak írásos adatok. Palócok és tótok lakták ezt a vidéket, a pásztorkodás is ősi tevékenységnek számít.
Ködös téli napon érkezünk meg ide, a faluba vezető útról lekanyarodva sáros földút vezet Földi Gyula portája elé. Ma már ez a falu külső területe, ezért is alkalmas az állattartásra. A legelő festői. Első ránézésre mindenki háborítatlan mátrai tájnak gondolná, s csak kevesen tudják, hogy a gyönyörű völgy épp a szénbányászat következtében nyerte el mostani alakját, és a juhoknak füvet nevelő termőtalaj a lankás rész legtöbb területén csak vékony rétegben borítja a terméketlen meddőt.

Földi Gyula kétféle juhot tart: magyar juhot, amelyet tévesen hortobágyi rackának is szoktak nevezni, és erdélyi vagy gyimesi rackát. Ez utóbbi a jobban tejelő fajta. A juhok gazdája nincs kiegyezve a racka kifejezéssel, mert az eredetileg korcsot jelentett, és ezek a kiváló, kevés takarmányon is megélő fajták, amelyeket büszkén mutogatnak világszerte, csak Mária Terézia idejében kapták dehonesztálónak szánt megnevezésüket. A mátranováki juhásznak 130 állata van – ennyit tart el ötven-egynéhány hektárnyi legelője. És ennyi juhot tud számon tartani.
– Az uradalmak régen 200-250 juhnál többet egy juhászra nem bíztak – mondja.
– Ekkora állomány az ideális a tisztességes hegyvidéki legeltetéshez. Egy ilyen kis csomó minden sarokba befér. Egy nagy nyáj szétterül, sok sarok úgy elmarad. Néhány bojtárral megoldható egy kétszázas nyáj legeltetése. De az Alföldön hét-nyolcszáz juhot is összevertek egy falkába, annak megvédéséhez sokkal több ember kell.
Csak a téeszesítés idején próbálkoztak irreális méretű, többezres falkákkal.
– Emlékszem, egyszer Hajdúböszörményben megálltam az út szélén – idézi fel Földi Gyula –, és néztem a rengeteg juhot. Odaballagott az őrző. Nem tudtam még, hogy juhász-e, vagy csak oda van állítva. Megkérdezte, mit nézek. Azt, bátyám, hogy mit eszik ennek a vége. Hát, amit elhagy az eleje, mondta keserűen mosolyogva a hajdúböszörményi ember.

Megcsúszott az erkölcs is
A mátranováki Földi-gazdaságban szabadon tartják az állatokat. Télen-nyáron kint vannak, így néhány hagyományos, a hajtásos pásztorkodásra jellemző tartási forma itt nem található meg. Nincs például vezérürü – erre az állatra akkor volt szükség, amikor hajtani kellett. A vezérürü különösen is hallgatott a pásztorra, arra ment, amerre küldték. A többi juh meg a nyomában. Ma már az egész országban gyakoribb a mátranovákihoz hasonló legelőkertes legeltetés: a juhok sokhektáros területen élnek, amelyet kerítés, villanypásztor véd. Szabadon járhatnak bármerre, bár így is inkább csoportba verődnek. Csak az ivás és a só az, ami miatt biztosan visszatérnek egy meghatározott helyre. Ilyenkor lehet ellenőrizni az állományt. Éjszakára se terelik akolba őket. Nem fagynak meg a legnagyobb hidegben sem, hiszen világéletükben kint éltek, mint a vadak. A szabad állásban hagyott juhok hideg időben kevésbé fáznak meg, ellenállóbbak lesznek a betegségeknek.
Ehhez a tartásmódhoz persze saját vagy bérelt földterület kell, amire az államosítás alatt nem volt lehetőség. 1950 után a juhászokat is téeszbe kényszerítette a szocialista mezőgazdálkodás. Ahogyan a kollektivizálás is mély sebeket ejtett a falusi lakosságon, a szocializmus szétesése is komoly kihívást jelentett.
– Az se volt jobb – mondja Földi Gyula –, mert az emberek még sokáig azt hitték, ugyanolyan világ jön, mint amilyen a téeszé volt, és majd lehet bal kézről gazdagodni. Még ma is nagy a bizonytalanság az ágazatban, és az erkölcs is megcsúszott egy kicsit. Nemigen van szerződéses fegyelem. Megszűnt az adott szó becsülete. A piacok egyre szűkösebbek.
Földi Gyula úgy érzi, inkább viszonteladók, mint piacokat felkutató kereskedők intézik a bárányok külföldre juttatását. És ez nagy baj, mert Magyarországon nagyon alacsony a fogyasztás, de lassan az olasz piac is elvész, amely hosszú ideig a juhtartók legbiztosabb támpontja volt. Megváltoztak a fogyasztói szokások. A magyarok leginkább az olasz csizma alsó részére szállítottak élő bárányt. Ott a mai napig az a szokás, hogy a nagycsalád anyja, a mamma elmegy a piacra, rámutat egy bárányra, azt helyben leölik, megnyúzzák, hazaviszi, és a friss bárányt tálalják föl az ünnepi asztalon.
De a családok ma már Dél-Olaszországban sem olyanok, mint korábban voltak, nem hallgatnak a mammára, hamburgert esznek, meg ki tudja, milyen fantázianevű kóficot – mondja keserűen Földi Gyula.
– Ezen a nyáron már nagyon megéreztük ezt a jelenséget, mert Ferragosto – nálunk Nagyboldogasszony – a legnagyobb ünnepek egyike, ilyenkor az olaszok régebben rengeteg bárányt vettek, idén azonban olyan nyomott áron akartak vásárolni, hogy csak nevettünk rajta. Ma már látszik, hogy akarjuk, nem akarjuk, a juhpiacot előbb-utóbb a bevándorló muszlim közösségek fogják életben tartani.
A juhtartás kisebb hasznot hoz, mint a támogatott marha vagy a növénytermesztés különféle ágazatai. A legnagyobb juhtartó Kína, de ez a hatalmas ország is behozatalra szorul. Ausztráliában és Új-Zélandon pedig évről évre csökken a juhállomány. Az összes negatív tendencia ellenére Földi Gyula szerint, aki szívvel-lélekkel végzi a pásztorkodást, nem keres magának új munkát, bármilyen nehéz is megélni belőle. De az a generáció már kihalóban van.
– A juhász soha nem megy nyugdíjba – mondja Földi Gyula.
– Legföljebb kihal a munka mellől. A juhval nincs semmi gond, de ha szüksége van rá, ott kell lenni mellette. Ezt hívom én 24 órás felügyeletnek. Egy idő múlva az ember már a megérzéseiből is sejti, ha valami probléma van. Betegség, kóbor kutya támadása, a Mátra nyugat-bükki részén akár nagyragadozó is előfordulhat.
Az elmúlt években Mátranovák határától néhány kilométere is kószáltak farkasok, medvék. És mivel Magyarországon a farkas és a medve nem vadászható vadfaj, ezért az általuk okozott kárt senki sem téríti meg. Egercsehiben is ez történt: juhokat téptek szét a farkasok, de nincs, aki fizessen.
A legtöbb kárt azonban egyelőre még a kutyák okozzák, illetve a felelőtlen állattartók, akik megunt házőrzőiket lakatlan területen hagyják. Az éhes kutyák pedig hol magányosan, hol falkákba verődve támadják meg az erdei vadakat és a háziállatokat. Ha nem is ölik meg a juhot, a gazda végül kénytelen levágni az elharapott torkú jószágot.
Kutyák ellen a vadkerítés, villanypásztor se sokat használ.

Egyedi bánásmód
A nyáj megvédése régi gondja és feladata a juhásznak. Valószínűleg részben a rábízottak önfeláldozó védelme és az állandó gondoskodás miatt lett a pásztor alakja a legfontosabb szentírási metaforák egyike. A pásztor és az állatai közötti kapcsolat ma is rendkívül szoros. Amikor azt tudakolom Földi Gyulától, meg tudja-e különböztetni a jószágait, elmosolyodik.
– Hol kezdjem? Elmondom magának nemcsak azt, hogy melyik állat melyik, hanem, ha van neki, mi a baja. Mindegyiknek tudom, mi a termelése, melyik az anyja, melyik a testvére vagy féltestvére, melyik az apja. Elsorolhatom, hogy egy-egy „családhoz” hány állat tartozik, sőt magukat a „családokat” is megmutathatom, mert azok általában együtt legelnek. Ők is ismerik egymást, még féléves elválasztás után is odaszalad a juh az anyjához. Minden egyes állatot egyedien kell ellátni.

És az állatok is ismerik a pásztort, hallgatnak rá. A juhász állatai felé forduló gondoskodó szeretete ma is különleges lelki nyitottságot eredményez, de az se véletlen, hogy az evangéliumi történetekben Jézus születésének hírét először a közelben legeltető pásztoroknak adják át az angyalok. És a különféle Mária-jelenések tanúi azóta is gyakran pásztorok.
– Azért jelent meg Szűz Mária Fátimában pásztorgyerekeknek – magyarázza Földi Gyula –, mert a pásztorok olyan gondoskodást adnak az állatnak, amely nem feltételezhet rossz embert.
A kis Jézus is azért született békés szándékú és minden teremtményről gondoskodó emberek között. Ott nem érhette bántalom, a juhászok minden bajtól megóvták. Nehéz kimondani – teszi hozzá –, de az igazi pásztor ma is szinte úgy szereti a nyáját, mint a családját. Nemegyszer történt meg, hogy a juhász nem élte túl egy hodály leégését. Belehalt egyenként ismert állatai elvesztésébe.
Amíg juhászok vannak, a világ rendjével sincs baj.

Forrás: Magyar Idők