A hazai őz egyedszáma elérte a „természetes”, fenntartható szintet? Véleményem szerint sok helyütt még alatta is van. A „túlnépesedés” okozta problémák, mint a fertőző betegségek miatt bekövetkezett, tömeges elhullás (helyi mérgezéseket leszámítva), vagy a szaporodó képesség, illetve a trófeatömegek csökkenése nem észlelhető.
Még is, amikor létszámapasztásról beszélnek, egy kalap alá veszik a többi nagyvaddal, pedig ilyen egyedszám mellett sem okoz érezhető vadkárt, nem úgy, mint a nagyobb szarvasféléink.

Ez nem azt jelenti, hogy állományára ne férne rá a helyes gondozás. Itt inkább minőségi, mint mennyiségi „fejlesztésre” gondolok. Ezt először tisztességesen, lelkiismerettel elvégzett állományfelméréssel kellene kezdeni. Mai napig a (Szederjei Á., Bertóti I., Farkas D. által részletesen bemutatott)  vizuális szemrevételezés a legkönnyebben és költségtakarékosan alkalmazható módszer. A csatárláncban, vagy ha ez nem megoldható, akkor egy pontból kiindulva, a területet szektorokra osztva, a megfigyelők egymástól távolodva (kétszer számlálást elkerülendő), igyekeznek, számba venni a teljes állományt, ivarra és korra való figyelemmel. Én nem mondom, hogy ez nem idő, ember és pénz igényes mozzanat, és 100% pontossággal megadja majd a vad létszámát, de az elkövetkezendő 20 év gazdálkodásához az alapot el kell kezdeni megteremteni. A „MÁV menetrend szisztéma”, hogy a tavalyi év alapján készítjük a tervet, már nem járható út, semmilyen szinten.

Ezt követően jöhetne az igazi munka, a helyes ivari- és korosztályi eloszlás megteremtése. Ha ez a kettő nincs rendben, akkor a leggondosabb takarmányozás, gondoskodás mellett is silány lesz állományunk.

A „nagy öregek”, gyakorlati tapasztalataik alapján, erdős területen az 1:1-es ivararány helyett, inkább a 1,5:1-et javasolták a bakok oldalára eltolva. Így „biztosra” vehető, hogy csak a legígéretesebb hímek jutnak szerephez az ivarzásban. Az 1:1-es, vagy akár 1:2-es arányt a mezőgazdasági területeken tartják indokoltnak, ahol az erősebb bakok kis „háremeket” tarthatnak, és nem kell félni a verekedések okozta elhullástól. A lényeg, hogy a nőivar indokolatlan védelme, túlzott számban tartása visszaüthet, a satnyább bakok is boríthatnak, ezáltal csökkenni fognak az agancssúlyok és így a bevételek.

Legalább ilyen káros lehet a nem megfelelő koreloszlás, mind a bakok, mind a suták terén. A legnagyobb „tenyészértékkel” bíró középkor kerül (ezt mutatja a trófeabírálati statisztika) a legnagyobb arányban hasznosításra, sokszor már tavasszal. Így szintén csak a „silányabb” agancsú, fiatal „sihederek” kerülnek pozícióba. A helyes arányokra a fent nevezett szerzők több ajánlást is tesznek. Mindből a „legerősebb” közép korosztály (3-6 éves), ígéretes egyedeinek kímélete olvasható ki, a fiataloknál és az idősebbeknél pedig a körültekintő, szakszerű selejtezést propagálja. A sutáknál hasonló elveket követve, a legjobb utódnevelési tulajdonságokkal rendelkező középkorúak megtartását, a gyérítést pedig, az öreg „matrónák” és a tenyészértéküket még nem bizonyított fiatalok közül javasolja. Külön felhívják a figyelmet az „ikergidák selejtezésre”, ahol a kisebb méretűek lelövésével, általában a bakgidát sikerül elejteni.

Aki a fentiek hatását az állományminőségre kétkedve fogadja, annak ajánlom figyelmébe az OVA Békés megyére vonatkozó táblázatait, vagy Zuberecz Tibor bármelyik előadását. Ezekből megtudhatja, hogy a szakszerű és következetes becslés, selejtezés, állományszabályozás milyen eredménnyel jár, 10 év munkája van a megye vadgazdálkodói mögött és a számok magukért beszélnek, mind az őz, mind pedig az apróvad terén.

Forrás: Vadászlap