rosta1…mármint a 3-as beíró körzetből, mely területrészt az egyik legígéretesebb őzes pagonyként tartunk számon.

Ide igyekeztem elmúlt év augusztusának harmadik napján csepegős kora este, hogy meglőjem esedékes bakomat, ha az égiek is úgy akarják. Nem akartam elkövetni előző évi hibámat, amikor a nagy időhúzásban, „ej ráérünk arra még!” hangulatban kis híján kifutottam az időből.

Végül szeptember harmincadikán nagy kínnal-keservvel elejtettem egy nagyon gyenge villás bakot, amit másfél hetes keresgélés után sikerült meglátnom. A majdnem kudarcot csak erősítette, hogy az terítékre hozás három lövésből sikerült – hibázás, sebzés, majd egy puha találat –, ami után még le kellett tarkózni a meghajszolt állatot, ezt pedig csak nagy elszánással tudtam végrehajtani. Mondanom sem kell, hogy önbizalmam romokban hevert, és bár a lőtéren kiderült, hogy a fegyver volt a ludas, meglazult az első céltávcső bilincs így a puska tíz centi magasat lőtt, mégis nehezen hevertem ki a fiaskót.

Mondom, kísértett a múlt, hát nagyon igyekeztem a permetező esőben az ötéves tölgyes-fiatalos nyiladékán az öreg erdő legmagasabb pontján nyújtózkodó magasles irányába. Közben meg-megállva nyomogattam a Buttolót, reménykedve egy sutától elhagyott bak beugrásában. Sajnos nem ugrott semmi, csak egy nyeszlett róka vakarózott a lénián, majd engem észrevéve röviden belépett a tölgyesbe. A lesre kapaszkodva folytattam a hívást, de a jól belátható ápolt fiatalosban nem mozdult semmi.

Optimizmusom görbéje kezdett alább szállni, a borult időben az este is gyorsabban közeledett, hát irányt vettem észak felé, ahol az erdő szélén álló másik magaslesen nagyobb kilátásban reménykedtem. Jól számítottam, előttem úgy hetven méter szélességben haragos zöld szójatábla, azon túl pedig végtelen kukoricás húzódott, és jóval világosabb volt, mint az erdőben. Újra kezdtem a nyomogatós pikulázást, és mit tesz Isten már a második strófa közepén tőlem balra kibújt egy őz a kukoricából.

– Őz bizony, mégpedig bak! – dünnyögtem, de bizony elég gyengének látszik. Tovább bűvöltem, ő pedig kis hezitálás után a szóját lábalva elindult felém. Ahogy közeledett, a keresőben egyre jobbat mutatott az agancs, és azt is láttam, hogy középkorú, lőhető bak, testre is nagyot mutat. Lövéshez készülődtem, ami ugyancsak indokolttá vált, mivel a bak átmenet nélkül vágtába csapott, és pillanatok alatt a les előtt megtorpanva, gyanakodva kémlelt felfelé.

– Hűha megvan ez háromszáz gramm is! – melegedett ki a hátam, de hát nem mozdulhattam. Szerencsére a szelem jó volt, így ellenfelem szagot nem kaphatott, és egy idő után oldalogva hátrálni kezdett, Ekkor már vacogtatott a vadászláz, hiszen nagyon közel volt az erdő, és ha oda belép, akkor elköszönhetek tőle. Úgy hetven méterre érhetett, amikor oldalt fordult, én pedig felállva szabadkézből odagyújtottam. A lövés megemelte az őz elejét, és három ugrással eltűnt a sűrűben. Némi zörgés után csend lett, és én valahogy biztosra vettem, hogy fekszik a vad. Hagytam, hogy kiengedjen a feszültség, és közben arra gondoltam, hogy a fiam és a vadőr, akik a Mura-part felé cserkeltek, bizonyára hallották hangoskodásomat.

Lehiggadva lépegettem a rálövés helyére, ahol a magas szójában azonnal feltűnt a kettős vérnyom, amit követve alig tizenöt méterre, a már sötét erdőben ott álltam zsákmányom mellett. Boldogan markolásztam sötétbarna gyöngyös agancsát, majd utolsó falattal köszöntem el tőle, magamat pedig megleptem a véres törettel.

Ismét igazolódott, hogy a vadászat neheze akkor kezdődik, amikor már terítéken a vad. Félórás izzasztó trapp esőben a már sötét erdőben, majd vissza a terepjáróval a tetthelyre, és a zsigerelés mellőzésével csúszkáltam a szilárd hegyi út felé, ügyelve arra, hogy a szójában minél kevesebb kárt tegyek, nehogy magara vonjam a rigolyás gazda haragját.

A vadászház fényárban úszó udvarán a másik különítmény fogadott ugyan zsákmány nélkül, de annál nagyobb lelkesedéssel. Most már hárman örültünk, hogy idén sem maradok bak nélkül.

***

Pontosan egy hét múlva fiammal ismét a vadászház udvarán tanácskoztunk arról, hogy a ragyogó napsütésben merre induljunk az ő bakjának meglövése ügyében. Több területrész is szóba került, de mindegyiknél találtunk valami kifogásolni valót. Végül hírtelen ötlettől vezetve így szóltam: – Tudod mit, menjünk újra a 3-as körzetbe, biztosan akad ott még lőhető őzbak. Richárd nem volt ebben olyan biztos, de némi győzködés után Bóni-hegy felé fordította a terepjáró orrát, és lassú menetben figyelgetve araszoltunk a „hármas” felé. A patak parton a beton híd mellett hagytuk az autót, majd bősz távcsövezésbe kezdtünk abban bízva, hogy esetleg meglátunk egy kereső bakot a szójában.

Őszintén szólva így augusztus második hetében erre kevés esély mutatkozott, de hát próba-szerencse. Ahogy vártuk üres volt a határ, csak múltkori sikerem helyszíne felett körözött két holló, nyilván a maradék zsigerek felderítésével voltak elfoglalva.

– Mindegy, ha már itt vagyunk, próbáljunk hívni! – javasoltam és máris megszólalt kezemben a Buttolo. Fiam kissé kételkedve szemlélte ügyködésemet, néhány pillanat múltan azonban felélénkülve mutatott előre: – ott a kukorica szélén a bak, felénk figyel! – sutyorogta és máris keresőjén keresztül bírálgatta a kíváncsi vadat. Valóban úgy százhúsz méterre a szóján túl a kukorica szélén ott állt a bak és gyanakodva fülelt irányunkba.

– Lőhető, ághiányos és elég öregnek látszik! – suttogta fiam és máris lövéshez készülődött. Igen ám, de az őz gyanút foghatott. mert egy rövid böffentés után eltűnt a kukoricában. Csalódottan néztünk egymásra, majd abban maradtunk, hogy a kedvező szelet kihasználva megpróbálunk közelebb jutni a kukoricáshoz, bízva abban, hogy újra kihívhatjuk a rejtőzködőt. Erőlködésünk sajnos nem járt sikerrel, a csábos sutahangok nem érték el a kívánt hatást, a vad nem mutatkozott.

Tanácstalanul álldogáltunk a derékig érő gazosban, reménytelennek láttuk a további próbálkozást. Ahogy azonban vadászat közben sokszor, úgy most is váratlanul jóra fordult ügyünk: – mindketten egyszerre láttuk meg a bakot, amint a tengeritábla alsó végén kilépve lassú ügetésben igyekezett eltűnni a mellig érő szolidágósban.

– Ráhívok, ha megáll, azonnal lőj a vállamról! – morogtam félhangosan, de erre már nem került sor. A megtorpanó vadra szabad kézből lőtt a gyerek, a lövedék nyomán sorra hullottak sárga virágbugák, de sem elugrást, sem egyéb mozgást nem láttunk a rálövés helyén.

– Ez most vagy helyben maradt, vagy észrevétlenül lelépett – találgattuk kissé csalódottan. Aggodalmunk jogosnak látszott, hiszen a keményszárú jágerkender könnyen eltéríthette a lövedéket. Pár percnyi toporgás után elindultam a rálövés helyére, Richárd lövésre kész fegyverrel lépegetett mögöttem. Negyvenméternyi bizonytalankodás után minden kétség eloszlott: – a sárga virágpaplanon ott feküdt a bak immár megbékélve a világgal. Előre engedtem a sikeres vadászt, magam pedig elindultam a kissé messzebb álldogáló tölgyfához, hogy töretet hozzak a szertartáshoz. Virágos gazt közelebb is találtam volna, de valahogy mindig ódzkodtam a lágyszárú töretektől. Azt tartom, hogy nemes vad méltó töretet érdemel, utolsó falatként és az elejtő a kalap mellé egyaránt.

Visszaérve a tetthelyre fiamat a vad mellett térdelve találtam, ahogy elmerülten markolászta a sötétre csiszolt agancs ágait. Tudod, milyen szerencsénk van? – pillantott fel a mélázásból és a bak nyakára mutatott.

Hát bizony nem volt szép látvány. A karcsú őznyakon hasított véres sebek látszottak, köztük egy apró bemeneti nyílás virított. Amire gondoltunk megtörtént, a gyors lövedék a kemény szolidágószáron expandált, a repeszek ejtették a csúnya hasított sebeket a nyakon, a továbbhaladó maradványtest pedig elvégezte dolgát, helyben marasztotta a bakot. Miután elhelyeztem az utolsó falatot és a sebtakarót meghatottan prezentáltan kalapomon fiam felé a töretet. Összeölelkeztünk, és én arra gondoltam, hogy szerencsés vadász vagyok, hiszen együtt örülhetek fiammal a közösen elért vadászsikerének.

Rosta László

Forrás: Vadászat.net
0
0
0
s2smodern
powered by social2s