Fejér vármegyében, Budapest és Székesfehérvár között, a Velencei-hegység lábánál található vadászterületen aranysakálra vadászott Papp Miklós hivatásos vadász barátjával.

Nincs messze Magyarország harmadik legnagyobb természetes tava, a Velencei-tó. A vízellátása főként a Vértesből és a Zámolyi-medencéből érkezik. A terület vadban gazdag. Talán ennek is köszönhető, hogy az aranysakálok egyre nagyobb számban bukkannak fel a területen. A nádi farkas sikeres vadászatához azonban nagy szakértelemre és tárgyi tudásra is szükség van.

Miklós azon hazai vadászok közé tartozik, akik az aranysakált annyira tisztelik, mintha “trófeás nagyvad” lenne. Annak ellenére, hogy az egész évben vadászható fajok egyike, vadászata az egyik legnehezebb hazánkban. A vörös rókához képest többszörösen óvatosabb, ravaszabb – kezdte beszámolóját a kiskunfélegyházi vadász, aki hat-hét éve folyamatosan tanulja a sakál vadászatátát.

Még el sem érték az Erdősarki területrészt, amikor az autó előtt alig 20 méterre átszaladt előttük egy sakál. Nagyon közel járt az autóhoz, egy pillanatra meg is lepődtek. A váratlan találkozás egy másodpercig sem tartott. A magaslestől nem messze leparkolták az autót és azonnal elkezdték hívni a ragadozókat. A kereső hőkamerával öt perccel a hívás után két sakált vettek észre, amelyek a közeli repcében, alig 100 méterre lapultak. A prédahang felkeltette az érdeklődésüket. A repcetáblából azonban egyszer sem jöttek ki. Mindig úgy mozogtak, hogy legalább fél méterre benn maradjanak a növényzet takarásában.

Kevés esélyük mutatkozott az elejtésükre, amit ráadásul a rossz szélirány is nehezített, mert a sakálok felé vitte a vadászok szagát. A két vad semmit nem kockáztatott, vélhetően találkoztak már korábban vadászokkal. A közeli borsóföldet messze elkerülve irányt váltottak és eltűntek a takarásban.
Esélyük sem volt arra, hogy bármelyik ragadozóra lövést tegyenek. A vadőr barátja azonban nem adta fel. A sakálok eltűntek a magas repcében, de a magányos sakálhanggal sikerült megtéveszteni a közelben levő többi egyedet. A hívások után nagyjából fél óra múlva a területüket védő aranysakálok újból elkezdtek vonyítani viszonylag “közelről”.

Eközben Miklós barátja a földön állva egércincogást utánzott a szájával. Ez volt az utolsó esélyük. A tapasztaltabb sakálok még arra is figyelnek ilyenkor, hogy a préda-, és csalihangok merről, milyen magasságból “jönnek”. Azok az egyedek, amelyekre korábban már lövést tettek, semmit nem kockáztatnak. Ha valami gyanús, inkább tovább állnak, vagy megtartják a számukra biztonságosnak ítélt, körülbelül 300 méteres távolságot. Az egércincogás a földről azonban természetesnek tűnhetett a szuka aranysakálnak, amely feladva az eddigi óvatosságát, a repcéből kiállva megmutatta magát. Körülbelül 140 méterre lehetett, amikor a lövés eldördült. Ezek pillanatok, egyszeri alkalmak a célzáshoz és a vad elejtéséhez. A 6,5 Creedmoor fegyveréből leadott Hornady 9,1 grammos lövedék becsapódása egyértelműen jelezte a találatot. A vad a lövést követően azonnal tűzben rogyott. A kant azonban már nem sikerült behívni, eltűnt a repcében.

Azok a vadászok, akik még csak most ízlelgetik a sakál vadászatát jobb, ha segítséget kérnek másoktól és először kérdeznek és utána olvasnak a témának. Hibázás emberi tényező, azonban az aranysakál gyorsan tanul a vadászok hibáiból. Egy “kitanított törzsállomány” gyérítése még a szakszemélyzetnek is rendkívül nehéz – zárta beszámolóját Papp Miklós vendégvadász.

Írta: Dr. Szilágyi Gergely
Forrás: Agrojager