Akár akarjuk, akár nem, sajnos az idő kereke megállíthatatlanul forog előre, a jó hír viszont az, hogy most megint a téli zergevadászatnál állt meg a kerék.
Régi, neves vadászaink írásait olvasgatva szinte mindegyiküknél találkozunk katonaidejük alatt megesett vadász élményekkel. Az elmúlt évszázad első felében gyakran előfordult, hogy a fiatal nimródok – persze itt nem leendő bakákról van szó – kedvenc vadászpuskájukkal, esetleg vizslájukkal együtt vonultak be katonai szolgálatra.
Minden vadász igyekszik jól és biztosan lőni. Ezt a vadászetika is előírja, de az is közrejátszik, hogy a mai lőszerárakat figyelembe véve egyáltalán nem mindegy, hány golyót lövünk ki egy-egy vadászat alkalmával.
Egy szerelmespár…kézenfogva sétálnak kint a Sárrét közepe felé, szívják az e-cigit, eregetik a méteres “füst”-felhőket, meg fotózgatják magukat a naplementében. Ennyit látok a kocsiból, ahogy tartok a lesem irányába, és fortyog bennem a méreg.
Aki szereti az erdőt, annak az minden évszakban szép. Nekem valamiért mégis a tavaszi erdő a kedvencem. Éled a természet, rügyet bontanak a fák, kidugják fejüket a réti virágok, s tavasszal az erdő lakói is elővezetik a kicsinyeiket.
„Ellőtték a jobb karomat…” kezdődik a régi katonanóta, amit ötven évvel ezelőtt fiatal határőrként oly lelkesen fújtunk előbb a körmendi majd később Pesten a Kerepesi út környéki kiskocsmákban és egyéb becsületsüllyesztőkben.
Aki már vadászott kacsára, az tudja, hogy ez nem is olyan egyszerű feladat. Én a saját bőrömön tapasztaltam, hogy ennél a fajta vadászatnál igencsak észen kell lenni.
– Színes programkínálat a Sólyomfalvi Vigasságon, – Kihelyezett őztrófea-bírálat Veszprém megyében, – Vadgazdálkodási konferencia az Országos Vadásznapon – A Simontornyai Vár múltja és jelene, – Erdő Ernő bácsi meséi – A barcogás, – Vadvilág – Lecsengő gímszarvasbőgés, induló dámbarcogás