Józsi barátom vadőr Magyarország egyik legnagyobb erdészetében. Még akkor ismerkedtünk meg, amikor az olasz igazgatóm nyugdíjba ment, és az új főnök, aki a helyébe lépett, mindenkit elbocsátott, aki az elődje embere volt.

Ragyogó előadásban volt részem, ahol az esőnap volt a premier.

Érdekes világban élünk mi itt, Vajdaságban. Sok nemzetiség, sok kultúra vesz körül bennünket. Ez jó ideig nem is tűnt fel nekem, mivel itt születtem, ebben a sokszínűségben nőttem fel. Vadászat közben fel sem merült, hogy ki milyen nemzetiségű.

Disznó előre! – kiáltott a nádasból a kutyát vezető kolléga. A vad nemsokára meg is érkezet, mint egy gőzmozdony, majd a ropogó sorozat után látszólag egészségesen távozott…

Úgy parádézott előttem, mintha a sorstól kaptam volna ajándékba, és én – csakis gondolatban – vakarózni kezdtem.

A két dolog között látszólag nincs sok összefüggés. Ami igaz is. Hiszen még én sem találkoztam olyannal, aki tangában ment volna vadászni. Öreg orvosprofesszor cimborám életébe egyszer mégis e két dolog hozott némi színt.

Hogy a médiában látottak, hallottak sok emberre vannak hatással, azt szinte naponta tapasztalhatjuk. Néha jó ez a hatás, máskor azonban rossz. De hogy mindez a vadászokat is érinti, azt akkor tudtam meg, amikor egy olasz ismerősöm elmesélte a következő történetet.

Minden vadász egyik rémálma a köd. Velem is többször előfordult már, hogy felültem a magaslesre, és vártam, hogy eltűnjön a nap a végtelen láthatáron, mert az az időpont a legalkalmasabb a vadászatra.