Éppen hazaindultunk az esti vadászat végeztével, amikor az egyik még kint lévő vadász telefonált, hogy rálőtt egy süldőre, de csak pár csepp vért talált és azt sem tudja merre induljon a nyomon.
Megkérdezte, hogy megtudnánk-e nézni legalább a rálövés helyét. Mivel vadászni Soma és a felszerelés nélkül el sem indulok, és csak néhány kilométerre voltam, igent mondtam. Azt azonban előre kikötöttem, hogy legfeljebb 100 métert megyünk a rálövéstől, és ha a vad mozdulna előttünk, azonnal visszavonulunk. Az a terep még nappal is „csiklandós”, nemhogy az éjszaka sötétjében.

A rálövésnél – egy széles völgy aljában – egyetlen sötét vércseppet és két csepp erős cefre szagú bélváladékot találtunk. Tehát béllövés volt. Nem sok idő telt el a rálövés óta – tudtam, hogy hagyni kellene reggelig –, de ha már ott voltunk mentünk egy darabon. A kánikulai meleg miatt nem lett volna jó, ha esetleg mégis dermedt már a vad és reggelre megromlik a hús.

Hála a sok esőnek a fű és a csalán nyakig érő magasságúra nőtt ezen a helyen. Csak a vadszilvafák keményre taposott alján volt kicsit tágabb a látótér, amúgy alig egy-két méterre lehetett látni. Ennek megfelelően igen lassan és óvatosan haladtunk. Vagy 50 métert botorkáltunk a nagy fűben, amikor egy ligetes erdőrészbe értünk. Ott volt három csepp vér, de azon kívül csak az átható bélszag igazolta, hogy Soma vér nélkül is könnyedén tartja a nyomot. Az akácosból újra bekanyarodtunk a sarjadékkal, szederrel, kökénnyel benőtt sűrű fűbe. Lassan, hol négykézláb, hol guggolva araszoltunk. Egyszer csak egy szénaboglya szerű fűkupacnál voltunk. A közepén kis lyuk, annak szélén apró barna kenés. Kétség nem fért hozzá, a disznó bebújt alá, pedig csak Soma méretű volt a nyílás. Na, hát ott már igazán nem akartam átkúszni. Bízva abban, hogy nem fekszik alatta a disznó – azt Soma már úgyis jelezte volna – átmásztunk a tetején. Ott aztán még néhány métert megtéve megint találtam egy csepp vért, de ugyanakkor előttem neszezni kezdett a sebzett süldő. Visszavonulót fújtam. Szépen halkan megbeszéltük, hogy reggel majd innen folytatjuk, mert most már csak rontani tudunk a helyzeten. Eljöttünk 180 métert a rálövéstől, ez több mint sok.

Fél hatkor már az előző esti helyen álltunk. Soma azonban elég nehezen állt rá a csapára. Balra is, jobbra is elkalandozott. Hol egy egészséges disznó nyomán, hol egy felugró szarvast figyelve. Megelégeltem a dolgot és visszamentünk a rálövésig. Mivel a korai időpont ellenére már igen nagy volt a meleg, pihentünk egy kicsit és meg is itattam. Így már nem volt gond, szépen követte a tegnapi nyomot, bár egyik-másik keresztváltónál azért körözött kicsit. Igen nagy azon a helyen a vadforgalom. A sok lehulló gyümölcs miatt jönnek-mennek a biztos fedezéket nyújtó takarásban a disznók, őzek és szarvasok.

A csapán haladva már majdnem elértük a tegnap esti utolsó jelöléseimet, amikor Soma légszimatra váltott. A csapa végének jobb oldalán, szél alatt voltunk. Rettentő nagy érdeklődéssel kezdett a felénk húzó szellő irányába lopakodni. Egy sűrű fűfolt alá félig bebújva vizslamód megmerevedett. Csak a farka rezgett kissé az izgalomtól. Azonnal tudtam, hogy ott lesz a disznó. Már vagy kétszer-háromszor elmentünk a túloldalon, alig néhány méterre – miközben a szagunkat épp odavitte a szél –, mégis egy helyben lapult a sebzett. Letérdeltem és Soma mellé bújtam. Erős disznószag és ami még fontosabb, határozott cefreszag csapott meg. Szinte még meleg volt a vacok. Ugyanakkor meghallottam a disznó zaját is. Hátra szóltam a sebző vadásznak, aki a hátam mögött állt, hogy engedem Somát, vigyázzon.

A kutya a disznó után ugrott, hangos ugatás, morgás, röfögés, és előttem három méterre szétnyílt a fű. Négykézláb térdelve néztem szembe a felém futó vaddal, ami az utolsó pillanatban, a puska csövét súrolva elfordult balra. Kissé hátrahőkölni és a puskát vállba kapni csak ekkorra volt időm, de a nagy fűben sehol nem láttam Somát, így lövés nélkül tűnt el a disznó fara a sűrűben. Egy szemvillanás volt az egész. Kiskutyám csak ekkor ért mellém, de nem bántam, hogy nem lőttem. Egy vad se ér annyit, hogy őt megsebezzem. Akármilyen kapáslövésről legyen is szó, mindig ez villan be előtte: hol a kutya? Nem sokkal később a tacskó aztán ismét elporolt a süldő után.

Vagy kétszáz métert megtéve állapodtak meg. Soma egy helyből hangzó hangos ugatással tudatta velem, hogy a disznó lefeküdt. Hetvenöt méterre voltak tőlünk, amikor kikeveredtünk a sűrűből. A szélirány alapos ellenőrzése után megegyeztünk a sebzővel, hogy óvatosan feléjük cserkelünk, de ő ötven méternél közelebb nem jön majd. Amilyen nagy a takarás, csoda lesz, ha én a közelükbe jutok, és még nagyobb szerencse lesz, ha sikerül is meglátom a disznót.

Így is történt. A vadszőlővel borított szövevényes sűrűben már csak egyedül lopakodtam előre. Mindig csak ugatás közben, a vadváltókon és nagyon lassan, lépésről-lépésre. Egyfolytában a szelet kellett figyelnem, mert kissé kavargott. Óriási szerencse volt, hogy egy terebélyes diófa alatt állt meg a disznó. Ott az árnyék miatt nem úgy nőtt a sok lágyszárú mint máshol, kicsit átláthatóbb volt a terep. Tizenöt méterről meg is pillantottam Somát, amint nagy hévvel ugatott egy kökénybokor felé. Lassan a háta mögé araszoltam, ahonnan már látszott a disznó farából egy kevés. Kiskutyám nagyon felbátorodott a jelenlétemre, és belecsípett a hason fekvő disznóba, majd hátra ugrott, amire az mocorogni kezdett. Ezt a kis közjátékot kihasználva közelebb léptem és úgy öt méterről testközépen lőve helyben marasztottam a felállni készülő disznót.

Nem éppen süldő volt a sebzett, az látszott a fogán. Szerintem megütötte a 60 kilót is a kis kan. Jobb, hogy este nyugton hagytuk, mert talán soha nem lett volna meg. Így viszont, a sok járkálás ellenére is szinte helyben maradt reggelig.

Forrás: Utánkeresők