Ma 2017. június 27., kedd, László napja van. Holnap Levente és Irén napja lesz.
Huntland
Arion kutyatáp
 
autodoc.hu

Vadászok

  • 10711 Regisztrált
  • 0 Ma
  • 0 Ezen a héten
  • Legutoljára: kuruczl

Ki van itt?

Oldalainkat 838 vendég böngészi

Média Partnereink



 
gun magazin

Segítsünk!

csillagszem alapítvány
Várjuk szponzorok, szervezetek,
magánszemélyek pénzadományait,
és egyéb tárgyi segítségét
Evolveo
Csizma Shop 1
Vadászati magazin Történetek Rosta László: Nyúl a határon
Rosta László: Nyúl a határon PDF Nyomtatás E-mail
Olvasóink értékelése: / 1
ElégtelenKitűnő 
Írta: Hírszerkesztő   
2016. november 07. hétfő, 06:17
Régi, neves vadászaink írásait olvasgatva szinte mindegyiküknél találkozunk katonaidejük alatt megesett vadász élményekkel. Az elmúlt évszázad első felében gyakran előfordult, hogy a fiatal nimródok – persze itt nem leendő bakákról van szó – kedvenc vadászpuskájukkal, esetleg vizslájukkal együtt vonultak be katonai szolgálatra.

Ezek a többnyire jómódú, gyakran arisztokrata családból származó, tiszti rangot viselő fiúk aztán hol az orosz fronton az ukrajnai mocsarakban, hol a Déli-Kárpátokban vadászgattak a harcok szüneteiben. Egyik legnevesebb Afrika-vadászunk pedig éppenséggel angol hadifogságban, Indiában hódolt nem kevés furfanggal szenvedélyének. Ezek a lehetőségek aztán a történelmi változásoknak köszönhetően beszűkültek, napjainkra pedig már – a sorkatonai szolgálat megszűntével – teljesen okafogyottá váltak.

Jómagam mégis azon „szerencsések” közé tartozom, akinek egyedi esetként ugyan, de akadt katonakori vadászélménye. Jóllehet nem születtem grófnak, nem is volt fegyverem, sem kutyám, „akikkel” együtt vonulhattam volna be hazafias kötelességem teljesítésére. Akadt egy lehetőségem, amit talán meggondolatlanul kihasználtam még akkor is, ha az eset inkább az orvvadászat kategóriájába sorolható.

A hatvanas évek második felében az azóta felszámolt Magyar Határőrség állományában teljesítettem szolgálatot. A határőrség az akkori rendszer elit fegyveres testületének számított, jellemző módon nem tartozott a honvédség irányítása alá. Le is néztük a „nyulakat”, vagyis a honvédeket keményen, a végén aztán ők röhögtek rajtunk, amikor két év után leszereltek, mi határőrök meg huszonhét hónapig koptattuk az angyalbőrt.

A szolgálat kemény volt, az Isten háta mögötti őrsökön lehúzott két év, a sok ébren töltött éjszaka, az állandó fegyveres szolgálat okozta stressz rajta hagyta a nyomát az egykori határőrökön. Mindezek ellenére – a manapság divatos lenéző megnyilvánulásokkal szemben –, a határőr komolyan vette a rábízott feladatot, nem politizált, hanem őrizte az államhatárt.

Manapság könnyű arról értekezni, hogy ugyan kitől vagy mitől kellett védeni a hazát, akkor más időket éltünk, és a parancsot, ahogy ma is, akkor is teljesíteni kellett. Nekem külön szerencsém volt, hogy az éppen induló tartalékos tisztképző századba soroztak. „Növendékként” – igen, ez volt a megszólításunk! – csak kevés időt töltöttünk őrsön, időnk nagy részét a tanulás és a kiképzés töltötte ki.

Rekkenő augusztusi hőség szakadt a nyugati határszélre, amikor csapatgyakorlatra vezényeltek az osztrák határszakasz egyik legnagyobb határőr őrsére. Feszült időszakban érkeztem új szolgálati helyemre, ugyanis a „sajnálatos csehszlovákiai események” következményeként a közeli határátkelőn át a nálunk nyaraló csehek és lengyelek tömegesen igyekeztek hazajutni Ausztrián keresztül. A mi feladatunk az volt, hogy a mederben tartsuk az emberáradatot, és megakadályozzuk a zöldhatáron való átkelést.

Egyik délután erősített figyelőszolgálatot teljesítettünk járőrtársammal a Csókás nevű határszakasz magasfigyelőjénél, ahonnan remek kilátás nyílt a túloldali egykori magyar város Németújvár (ma Güssing) közepén tornyosuló várra. A 12 méter magas figyelő felső szintjén Czár nevű határőr járőrtársam kémlelte az erdős, szabdalt területrészt, jómagam pedig előírás szerint a böhöm vasalkotmány alsó pihenőjén szobroztam. Czár határőr lovász volt, de a lova lesántult, így gyalogos szolgálatra osztották be, aminek persze egyáltalán nem örült. Mivel neki is, nekem is négy óra szolgálat járt, hát kénytelen volt a növendékkel „lesni”, ahogy a figyelő szolgálatot a határőr szlengben neveztük.

Már jó ideje unatkoztunk, amikor az alattunk terpeszkedő fiatal tölgyesből erős zörgést halottunk.
– Főtörzs, egy nyúl jön felénk a műszaki zár felől! – szólt le a lovász a kerengőről. Igaza volt, már én is láttam a bóklászó fülest, amint egyre hangosabban zörgette a csontszáraz avart, szemlátomást teljes biztonságban érezte magát.
– De jó lenne vacsorára! – sutyorgott fölöttem Czár minden meggyőződés nélkül.
– Persze, utána meg a hadbíróság! – hűtöttem a kedélyeket, de azért szeget ütött a fejembe a dolog. A szél az őrs felől fúj, közel és távol nincs rajtunk kívül ember, végül is meg lehetne próbálni. Igenám, de a fegyverhasználat komoly dolog, indokolatlanul alkalmazva méretes büntetést vonhat maga után. Hát, még ha egy tisztjelölt követi el, holmi vadászszenvedélytől elvakítva.
– Kell nekem a balhé? – tépelődtem, és közben abban bíztam, hogy csak tovább áll ez a nyavalyás nyúl és megszabadulok a kísértéstől. Persze juszt is közelebb jött, vakarózott, kellette magát.
– Figyelj Józsi, ha nincs mozgás megpróbálom! – szóltam fel az „emeletre”, és előhalásztam zsebemből egy barnára mattult töltényt. Ez nagyon fontos volt, mert a lőszerrel szigorúan el kellett számolni, így hát minden határőr zsebében lapult legalább egy illegális, lövészetről maradt muníció.
– Minden rendben, mehet! – hörögte felülről a járőr-, illetve most már tettestársam és én automatikusan cselekedtem. Tárat ki, dugi lőszer a csőbe, halkan kattant a zár, és jól megtámaszkodtam a vaslétrában. „Íves, csapó irányzékkal úgy célzunk…” csengett fülembe egykori kiképzőm hangja, és már csattant is a Kalasnyikov.

A gyanútlan nyúl magasan a levegőbe ugrott, majd rövid rugdalózás után elcsendesedett. Felettem a lovász dobogva ünnepelte a sikert, én pedig kettesével szedve a lépcsőket robogtam lefelé a vaslétrán, hogy zsákmányunkat mielőbb biztonságba helyezhessem. Alig emeltem fel azonban a fülest, beütött a mennykő.

– Főtörzs, jön a hadnagy lökőbe! – hallottam Czár kétségbeesett hangját a „mafi” tetejéről. Ez a riasztás határőr nyelven azt jelentette, hogy az őrsparancsnok-helyettes ellenőrző járőrben közelít felállítási helyünkhöz. Pillanat alatt kiverte a víz a hátam, hiszen ha ő vagy a társa meghallották a lövést, akkor menthetetlenül lebuktam, vár a gotthárdi fogda, a lefokozás, és még a jóisten tudja miféle büntetés. Annyi időm maradt csak, hogy a nyulat az avarba kaparjam, aztán rohanás a magasfigyelőhöz. Szerencsére a fegyvert lehoztam velem az előbb, most csak annyi dolgom volt, hogy a tárat a helyére kattintsam, a géppisztolyt szíjra véve várjam elöljárómat. Közben még felpislogtam a kerengőre, ahol Czár határőr tőle szokatlan módon feszes vigyázzban várta a bekövetkező rettenetet.

H. hadnagy meglehetősen kifulladva érkezett, mögötte Dani, az eligazító tisztes sunnyogott. Nagyot nyeltem, és lesz ami lesz alapon határozottnak vélt hangon jelentkeztem: – Hadnagy elvtársnak jelentem, szolgálati időnk alatt rendkívüli esemény nem történt… a túloldalról egy lövést halottunk!

Vártam, hogy leszakad az ég ekkora pofátlanság hallatán, de csak annyi történt, hogy parancsnokom levette fejéről a tányérsapkát, megtörölte izzadó homlokát és a maga sajátos stílusában megjegyezte: – Persze, ezek a f..z susmánok már megint vadásznak! Mi őrizzük a határt, ezek meg vadásznak, a fene a jómódú pofájukat (susmánoknak tiszteltük akkoriban a burgenlandi sógorokat).

A közömbös hang hallatán mázsás kő gördült le a szívemről – ezek szerint nem hallották a lövést, talán megússzuk ezt a baromságot! A hadnagy rövid utasításokat adott a továbbiakra nézve, majd intett kísérőjének, hogy induljanak tovább. Ahogy elhaladt mellettem, egyszerre megtorpant, és a vállamon lógó Kalasnyikovra bökött: – Mi az istennek nem zárja el azt a rohadt tűzváltó kart? – majd választ sem várva felső állásba nyomta a biztosítót, és további kommentár nélkül ellépdelt a tizedes kíséretében a járőrcsapáson.

Hát igen, a kapkodásban kimaradt egy rutinmozdulat, a fegyver elzárása. Ezt nagyon komolyan vették a határőrségnél, hiszen mi állandó jelleggel 60 éles lőszerrel jártunk szolgálatba, és bár nem csőre töltve róttuk a kilométereket, de egy kibiztosított sorozatlövő fegyver okozhatott volna tragédiát. Mindegy, a parancsnok nem fogott szagot, a szolgálat hátralévő idejében többször kiértékeltük az akciót, amit nyakigláb lovászom ízes káromkodásai, keresetlen alföldi kiszólásai fűszereztek.

Késő este a szolgálatból fáradtan beérkező járőröket ínycsiklandó pörkölt illatok fogadták. Hiába kajtattak azonban a kihalt konyha környékén, az illatok forrását nem tudták felderíteni. Ugyanebben az időben a laktanyaudvar túlsó végében húzódó lóistálló nyeregtároló helyiségében a pocakos határőr szakács felfordított zabosládára tálalta a nyúlpörköltet, amit két lovász és egy növendék tiszthelyettes – a szakács támogatásával – az utolsó falatig bekebelezett.

Epilógus

Ha úgy gondoltam, hogy a többszörösen illegális nyúllövés titokban maradt, hát másfél évtized múltán rá kellett jönnöm, hogy alaposan tévedtem. Történt ugyanis, hogy a nyolcvanas évek elején tartalékos tiszti továbbképzésre hívták be az egykori iskolaszázad azon tagjait, akik nem a hivatásos katonatiszti pályát választották. Mi sem természetesebb, mint hogy egykori kedvenc őrsömre osztottak be csapatgyakorlatra. Amikor előírásosan jelentkeztem új parancsnokomnál, K. alhadnagy őrsparancsnok alig leplezett ellenszenvvel méregette vállamon az arany csillagot. Értettem én, nehezen ment le a torkán, hogy ha rövid ideig is, de egy magasabb rendfokozatú félcivillel kell együtt dolgoznia. Hanem amit bemutatkozás után mondott, attól nekem akadt el a lélegzetem:

– Szóval maga volt az a híres vadász, aki a csehszovák bevonulás idején nyulat lőtt szolgálatban, és volt képe a lovászokkal együtt megenni az istállóban – vigyorgott képembe félig gúnyosan, félig pajtáskodva leendő parancsnokom.

Úgy meglepődtem, hogy eszembe sem jutott tiltakozni, csak annyit hebegtem, hogy árulja már el hogyan derült ki a hétpecsétes titok?

– Hogyan? – hahotázott K. alhadnagy – hát úgy, hogy az a barom lovász, akivel kint voltak, leszereléskor berúgott, mint az albán szamár, és a fogdán elpofázta az egész ügyet. Én akkor az R-i őrsön voltam szolgálatvezető – hát innen volt olyan ismerős a fizimiskája – villant belém, – még hozzánk is eljutott az eset híre. Az volt a szerencséjük, hogy az Öreg (K. százados, nagyra becsült akkori őrsparancsnokom) csak legyintett és azt mondta:

– Már leszereltek, minek b……sam őket, amúgy meg vagány dolog volt az egész!
– De egyet ígérjen meg hadnagy elvtárs! – dugta orrom alá mutatóujját újdonsült elöljáróm. Amíg itt eszi a fene az őrsön, az én határszakaszomon nem vadászik semmire! Értve vagyok?

Hát ezt könnyen megígértem, és annál könnyebben betartottam, mert egy rendkívüli határesemény következményeként néhány nap múlva váratlanul leszerelték a tartalékosokat.

Következő nyulamat az év őszén már civilben, beosztott erdészként ejtettem el, és már nem zabosládáról kellett elfogyasztanom, bár ma majd fél évszázad távlatából is úgy érzem, hogy a „határőr nyúl” ízletesebb volt.

Forrás: Vadászat.net

Cimkék: nyúl , történet , Rosta László
Hozzászólások (0)Add Comment

Szóljon hozzá Ön is!
Kérjük, hogy jelentkezzen be, ha hozzá kíván szólni. Ha még nincs fiókja, akkor regisztráljon!

busy
 
Csizma Shop 1
 




Támogató parnereink:
magnum vadászbolt  huntland vadászbolt  demar vadászcsizmák, bakancsok, cipők  

Copyright 2007. Vadászmester Média Kft. - Vadász Magazin © - Készítette - JJmaxi Webdesign Studió - Minden jog fenntartva! - Vadászat - Vadászati Apróhirdetés - Vadászbolt - Vadászfegyver - Vadász Katalógus - Vadász Fotók - Vadászati Fórum