kelemen attilaA medveállománytól függetlenül az ország vadeltartó képessége nem haladhatja meg a négyezerötszázat.

Ennek tükrében felelőtlenség a vadásztilalom feloldását halogatni – állítja dr. Kelemen Atilla állatorvos, az RMDSZ volt alsóházi képviselője. Az Európai Vadászegyesületek Szövetségének alelnöke az afrikai elefántvadászattal vont párhuzamot, rámutatván, hogy a fekete kontinensen a tilalom idején sokkal több vad pusztult el, mint azelőtt.

– Az utóbbi időben egyre több kárt és tragédiát okoznak az elszaporodott medvék. Lehet-e tudni, hány példány él az ország erdeiben?

– Pontosan nem, de minden jel arra mutat, hogy komoly túlszaporodással van dolgunk. A vadászok azt állítják, hogy húszezer medve él az országban, az állatvédők pedig nyolc-, legfeljebb tízezerre teszik az állatpopuláció számát. Tény, hogy mintegy tíz évvel ezelőtt a Mezőgazdasági és Erdészeti Kutatóintézet és a Román Tudományos Akadémia szakemberei megpróbáltak egy aránylag optimális számot meghatározni. Tanulmányaikból kiderült: Románia vadeltartó képessége nem haladja meg a négyezerötszázat. Ha ezt a számot fel is kerekítjük ötezerre, ez semmiként nem közelíti sem a tízezret, sem a húszat.

Amennyiben elfogadjuk az állatvédők számítását, és azt mondjuk, hogy az országban valóban mindössze nyolc-tízezer medve van, tudjuk, abból négy-ötezer a nőstény. Ezeknek, tételezzük fel, kétéves kor után csak a fele válik ivaréretté, még úgy is évente egy-egy újabb kölyökkel kell számolnunk. Bár manapság az is előfordul, hogy négy-öt bocsot is ellik egy anyamedve. A következményekkel szinte naponta szembesülünk, hiszen már olyan vidékeken – mint például a Székely-Mezőségen – is megjelentek a medvék, ahol egyébként nem lenne mit keresniük. Székelykövesden, ahol én lakom, állítólag tizenkilenc példány is van.

– Marosvásárhely egyik erdejében, a Somostetőn is megjelent a medve…

– Igen, de ott ezelőtt húsz-harminc évvel is előfordult. Átmászott az állatkert kétméteres betonkerítésén, megölte a bölénytehenet, majd kicipelte, és az erdőben elfogyasztotta a mintegy négyszáz kilós áldozatát.

– Mennyire veszélyezteti a medve a többi vadat? Táplálék híján felfalhatja azt is, amit az őzek, vaddisznók etetőjében talál.

– Fel is falja. És azt valaki fizeti, a valaki pedig a vadászegyesület. Ha a vaddisznók eledelét megeszi a medve, akkor a vaddisznók kénytelenek máshol táplálékot keresni. Általában a kukoricásban, a krumpliföldön vagy akár a zabföldön.

– A gazdáknak okozott számos gond és tragédia miatt elszaporodtak az önbíráskodási esetek is?

– Egyre több jel utal arra, hogy az embereknek elfogyott a tűrőképességük. Mérgezik a medvéket, hurokkal befogják, agyonverik, a bocsokat juhászkutyákkal tépetik szét. Ha öt-tíz vagy még annál is több ebet egy anyamedvére uszítanak, az még valahogy megvédi az egyik kölykét, de a másik óhatatlanul a kutyák áldozatává válik. Ha a hatóságok nem képesek kézben tartani az ügyet, annak egy csomó olyan vadhajtása jelenik meg, amely ellenőrizhetetlenné teszi a kérdést. Így nagyon nehéz elkerülni a lakossági önbíráskodást. Ha az emberek azt látják, hogy az illetékesek azok után sem léptek, miután egyre világosabbá vált, hogy állataik, illetve saját testi épségük forog kockán, ne csodálkozzunk, ha egyesek az önbíráskodás útját választják!

A felelős személyeknek azt is tudniuk kellene, hogy az önbíráskodás sokkal több kárt tehet a medveállományban, mint maga a vadászat. Afrikában is azt hitték, hogy jót tesznek az elefántvadászat betiltásával. Meg kell nézni, hány elefánt maradt: jóval kevesebb, mint azelőtt. Mert az ember kénytelen volt valamilyen módszerrel megvédeni a földjét: méreggel, hurokkal vagy akár mérgezett nyíllal. Azóta az európai kutatók is ráébredtek: a vadászat teljes betiltásával nem lehet megvédeni az elefántot.

– A vadászati tilalom feloldásával megoldódna a kérdés?

– Igen, amennyiben szakszerűen történik. Ismert tény, hogy a medvepopulációnak van egy úgynevezett önszabályzó rendszere. Azok a domináns hímek, amelyek egy-egy nőstény területét elfoglalják, leölik a más hímektől származó kölyköket. Nos, az utóbbi időben ez a rendszer is megbomlott nálunk és ebben már kis részben a vadászoknak is benne van a kezük. Ahhoz, hogy minél nagyobb, értékesebb legyen a trófea, számos olyan domináns hímet lőttek le, amelyek állományszabályzó szerepet töltöttek be. Ez lenne az érem másik oldala.

– Miért oly nehéz megtalálni az ember és vadállat közti egyensúlyt?

– Többször hangoztattam, hogy a romániai medvemenedzsment valamikor sikertörténet volt. Ne feledjük, sok más országból a medve eltűnt, hiszen levadászták vagy kiirtották. A medvepopuláció mintegy fele nálunk található. Megértem, hogy európai viszonylatban védeni kell a medvét, mert már szinte eltűnt, de az sem lehet, hogy a nagy állatbaráti buzgóságban egyetlen országot sanyargassunk.

– Mindenekfölött azzal, hogy a vad élete többet érjen, mint az emberé.

– Méghozzá negyvenezer euróval! Ha egy vadász véletlenül meglő egy medvét a sötétben, mert azt hiszi, hogy vaddisznó, negyvenezer eurós büntetést kell kifizetnie. Ismerek olyan személyt, aki ilyen helyzetbe került. De ha fordítva történik, a medve sebesíti meg, vagy ne adj’Isten, megöli az embert, arra semmiféle kártérítés nem létezik. Még kimondani is morbid, de ilyen esetben mit fizet a környezetvédelmi minisztérium? A közelmúltban attól volt hangos a sajtó, hogy vadászt ölt a medve. Kérdem én, még hány emberáldozatra van szükség ahhoz, hogy az illetékesek észhez térjenek?! Legalább a problémás medvékre adnának kilövési engedélyt, de azt is mindegyre halogatják. Merthogy az Európai Unió ezt mondta, meg azt mondta…

– Miért oly nehéz megérteniük a brüsszeli bürokratáknak, hogy Romániában komoly gondot, veszélyt jelent a medvekérdés?

– Rég elmondtam az Európa Parlamentben, hogy lehetőleg ne olyanok döntsenek az ilyen kérdésekben, akiknek a medve már csak a címerükben szerepel. Az európai vadvédők, a zöldek vagy inkább nevezzem méregzöldeknek, nagyon hangosak. De nem nekik kell szembe menniük a medvével. Számukra az a fontos, hogy pénzt szerezzenek kutatási témáikra. De hát Európában a gyerekek túlnyomó többsége olyan rajzfilmeken nő fel, amelyek a macit kedves kis állatként mutatják be, így hát ne csodálkozzunk! Én is láttam már olyan rajzfilmet, hogy a maci elviszi a gyermeket az iskolába, cipeli a hátitáskáját, s amíg a fiúcska órán van, ő a pillangókkal játszadozik. Amikor pedig megéhezik, fal egy kis mézet. Ezek után nyilván sajnálod a kis, barátságos állatkát, ha valaki bántani akarná. Csak az nem sajnálja, akinek leütötte a lovát, a tehenét, a testvérét, a férjét vagy a fiát. De nem csak Brüsszelben nem értik a kérdést, Bukarestben sem.

– Valószínűleg más lenne a kérdéshez való viszonyulás, ha a medve nem főként a székely megyékben tenne károkat, hanem megjelenne a déli régiókban, akár Bukarest utcáin…

– Attól, hogy a Környezetvédelmi Minisztérium a fővárosban székel, még tudnia kellene, mi történik az ország többi részén. Számomra már az is furcsa, hogy a központi román sajtó egyre gyakrabban olyan bukarestieket szólaltat meg, akik azon kívül, hogy siratják a „szegény kis macikat”, egyebet nem tudnak a medvéről. Én is a természetvédelem mellett állok, az észszerűség határain belül. Akkor van jó vadmenedzsment egy országban, ha az emberi társadalom és a vadpopuláció nem háborgatja egymást. Mert ugye az sem lehet, hogy kiirtjuk a medvét. Amíg sikerül tartanunk az egyensúlyt, nincs is összetűzés: mindenki él a maga területén. Az már csak természetes, hogy a medve a növényi táplálék mellett megfog egy-egy állatot, a békától a szarvasbikáig ez lehet szinte bármi.

– Megoldást jelenthet az egyesek által emlegetett medveexport, vagy mindössze blöff az egész?

– Nem blöff, hanem marhaság. Ki fog Romániából medvét importálni? Ott voltam Párizsban, amikor Franciaországban kiderült, hogy három medve bolyong az Alpokban, erre több ezer farmer a parlament elé vonult tüntetni. Egy bukaresti javaslat az volt, hogy a vadászok fogják be a medvéket, és vigyék olyan helyre, ahol nem zavarják a környék lakóit. Nem tudom, mi a rokonság a medve és a postagalamb között, de tény, hogy mindkettő hazatalál. Volt rá példa, hogy a medvét kétszáz kilométerrel odébb költöztették, egy hét után azonban ismét a megszokott helyén tanyázott.

Forrás: Erdélyi Napló