Alaszkai barátjától kapott ajándék fegyverrel lõtte utolsó szarvasát gróf Széchenyi Zsigmond Gemencen. Bár sokan azt állítják, ma is az õ hajdani mordályaival vadásznak, ebbõl egy szó sem igaz, lévén, puskái az utolsó szálig elpusztultak a világháború idején. A jeles író temetésén több százan vettek részt, ám a legendákkal ellentétben nem vadászok sorfala között helyezték végsõ nyugalomra. A többi közt errõl és saját életének epizódjairól is beszélt lapunknak özvegy Széchenyi Zsigmondné, született Hertelendy Margit.

Ami férjemnek a vadászat, az nekem a lovaglás volt. Igaz, rég, legutóbb 1944. december 6-án ültem lovon. A lovat Limának hívták, fényképe ma is ott áll az íróasztalomon. Õ volt az egyetlen az állataink közül, amely megmaradt, mivel úgy rúgott és harapott, hogy sem befogni, sem megnyergelni nem tudták a katonák. Hozzám hasonlóan férjem vagyonából is jórészt csak a papíron lévõ értékek - könyvtára és expedíciós albumai -menekedtek meg a pusztulástól. Szomorúan példázza mindezt: csaknem ezerháromszáz trófeájából hét, míg a négy-ötszáz vaddisznóagyarból fél tucat sem maradt. Külföldön begyûjtött zsákmányának kilencvenkilenc százaléka ugyancsak az enyészeté lett. Hajdani villája helyén egy lakótelep parkolója terpeszkedik. Az a bizonyos gyújtóbomba, amelyet könyveiben oly gyakorta emleget, valóban mindent elintézett. Emlékszem, milyen keserû szívvel mesélte: a legendás méretû elefántagyarak szürkén, de látszólag egyben hevertek a törmelékkupac alatt - ám amikor hozzájuk ért, szétomlottak a kezében.

Fegyvereit szintén elsodorta az idõ. S ha már a legendáknál tartunk, mindenképp el kell oszlatni még kettõt. Halálát számos mendemonda lengte körül ezek tévedések, egy nagy mûtétet követõ tüdõgyulladás végzett vele. A tragédia részletei egyébként kísértetiesen emlékeztetnek hajdani útitársa, a világhírû sivatagkutató, Almásy László halálának körülményeire. Ez bizonyosan nem véletlen, ám errõl nem nekem, hanem egy orvosnak kellene nyilatkoznia. A másik szerint temetésén vadászok álltak sorfalat. Akkoriban a hivatásos jágereknek még nem létezett olyan egyenruhájuk, mint manapság, így mindenki fekete öltönyben jelent meg Farkasréten. A sír körül valóban felsorakozott négy-öt ember -ez a fotókon is jól látszik -, ám közülük több soha életében nem fogott puskát a kezében. Visszakanyarodva életére, annyi bátran mondható: nem volt átlagember. Franciául, angolul és németül anyanyelvi szinten beszélt, de megértette magát Afrika bennszülötteivel is. A növény- és állatneveket az elõbb említett hármon kívül latinul és magyarul is tudta. Elsõ felesége 1938-39 fordulóján távozott Magyarországról - vélhetõen félt a háborútól, s magával vitte gyermeküket is. Ám ez magánügy, erre én nem kívánok több szót vesztegetni. Kiválóan bridzsezett - e kártyajátéknak köszönhetem ismeretségünket. Keszthelyen találkoztunk - mögöttem is volt már egy házasság -, mindketten a kitelepítettek keserû kenyerét ettük. Huszonöt év korkülönbség feszült közöttünk.

Szegényen éltünk, bizonytalanul, nem tudtuk, mit hoz a holnap. Ötvenhatban hosszas gondolkodás és huzavona nyomán mégis itthon maradtunk - talán az is szerepet játszott abban, hogy 1958-ban az Afrika-expedíció elõkészítésével párhuzamosan rendezõdött az életünk. Könyveit is megjelentették. Ez utóbbival kapcsolatban van egy kedves történet. A Szépirodalmi Kiadót akkoriban Illés Endre igazgatta. Miután férjem elkészült az Ahogy elkezdõdött kéziratával, bevitte a szerkesztõségbe. Már az alcím - Egy magyar vadász hitvallása - kiverte a biztosítékot. Mindenhogyan próbálták lebeszélni, ám õ kötötte az ebet a karóhoz. Végül úgy felbosszantották, hogy az egyik tárgyaláson az egész paksamétát odacsapta az asztalra -ma is látom, ahogy a sok meglett férfi egy emberként vetette magát a padlóra a szertehulló papírokért. Aztán minden úgy került nyomdába, ahogy õ akarta - hiába, egy Széchenyit akkor is respektálni kellett. Soha nem szólították például elvtársnak: a legtöbb, amit félig tréfásan, félig komolyan megengedtek maguknak a gróf kartárs volt. Talán nem véletlenül lett ez a jelzõ a címe a róla készült filmnek. Utolsó szarvasát egyébként Gemencen lõtte egy alaszkai barátja által küldött ajándék fegyverrel. A fotó ott látható az Ünnepnapok címû könyv belsõ oldalán. A mosolya mindent elmond: a vadászatot éppúgy, mint az erdõzúgást...

Forrás: Magyar Hírlap