magyar katonákAz első világháborúról lesz szó. Akkoriban ugyanis, még nem számoztuk őket, egyszerűen csak világháborúnak mondtuk. Jóval később, csak mintegy huszonöt év múltán kényszerültünk - nehogy félreértés essék - a folyószámmal való megjelölésre.

Ismétlem, most csak az első számúra szorítkozunk.

Lényegesen megkönnyíti dolgomat, hogy harctérről anyámnak írt leveleimben - a cenzúra lehetőségein belül - lelkiismeretesen beszámoltam akkori tapasztalataimról, természetesen a vadászattal kapcsolatosakról is. Azoknak a leveleknek nagy része, különös véletlen folytán, az elmúlt negyvenöt esztendő valamennyi viharját megúszta, ma is birtokomban van.

így hát háborús vadászemlékeim - noha kevesen vannak és vajmi szerény méretűek - autentikus, helyben írt dokumentumokra támaszkodhatnak. Említettem az előszóban, hogy a kellemetlen történések igen hamar, sőt néha teljes egészében esnek ki emlékezetemből. így az első világháború is, minden sallangjával együtt, még azt a kevés vadászemléket is beleértve, úgyszólván nyomtalanul kiesett. Hogy menynyire nyomtalanul, ezt tán legjobban az előttem fekvő levél bizonyítja, melyet szó szerint másolok le:

Gyergyóditró, 1917. okt. 16.

. . . Bizonytalan időre leváltottak bennünket a román határszélen elfoglalt hadállásunkból, s most néhány napig itt pihenünk ebben a székely faluban. Sőt tegnap a szomszédos Gyergyó-Remetén még vadászaton is résztvehettem! Igen kevés volt a hajtó, annál több a puskás. Reggeltől estig mentünk, a napizsákmány mindössze egyetlen siketfajdkakasból - székely nevén vadpávából - állt. Pedig volt ám a hajtásokban sokféle vad: szarvas is, disznó is, őz is, sőt medve is! A friss nyomok kétségtelenül bizonyították. De minden kiszökött. Részben visszatört, részben elhibázták. Nekem nem kedvezett a szerencse, nem láttam semmit.

Ehhez a naphoz például, egyetlen további szót sem fűzhetek. Egyszerűen azért, mert egyáltalán nem emlékszem rá! Ha ez a viharvert levél és saját kezem írása nem tanúsítaná, magam se hinném el, hogy gyergyóremetei társasvadászaton valaha is részt vettem!

A többiről azonban, az említett levelek alapján megfelelő beszámolót adhatok.

No, de kezdjük elölről.

Alighogy a Bakony erdejéből hazatérve, tizennégyesem naplóbaiktatásán, valamint agancsa falraakasztásának hosszadalmas, sőt állítólag kártevő műveletén átestem (csak negyedszerre sikerült rátalálnom a nekivaló, legelőnyösebb helyre), alighogy a Prémtől kapott tölgyfagallyat hozzáméltó tölgykeretbe zártam - megjött a behívóm.

Kiderült belőle, hogy két hét múlva - szívesen várnak katonáéknál. S hogy ebből az alkalomból kifolyólag, kopott vadászgúnyámat, vadonatúj zsinóros huszármundérral cserélhetem föl.

És kiderült belőle egyúttal az is, hogy - mégiscsak legjobb itthon! Mert itt olyan meghitt, oly nyugalmas minden, észre se vettem eddig, milyen szép!

. . . Vadászszobám falán pompázó első szarvasagancsom még fesztelenül, mondhatnám „szanzsén" árasztja a csípős „brunftszagot", alatta úgyszólván zöldellik, meg sem töpörödött még a berámázott töret, a reászáradt szarvasvér csaknem frissen, barnásvörösen fénylik . . .

Hiába - megfújták a trombitát.

De ezúttal - nem a vadászkürtöt!

Pedig nem régen, néhány hónapja csupán, még a gimnázium padjában türelmetlenkedtem, érettségi előtt is attól féltem, hogy lemaradok a háborúról. Hogy világ csúfjává válok . . .

Alig néhány hónapja . . .

Hogy lemaradok - ilyen aggályaim nincsenek többé. Jókor oda fogok érni. Nagyon is jókor. Nem olyan sietős az a dolog. Hiszen most kezdenek csak igazán belemelegedni. . .

Hej, de sajnálom itt hagyni ezt a barátságos vadászszobámat! Szépen gyarapodó, kedvesnél kedvesebb trófeáimat!

Különösen ilyenkor szeretem, amikor sírva fakad a természet, hideg őszi eső verdesi az ablakot - mikor megkezdődik a fűtés! Milyen jólesik, különösen így estefelé, ropogó kályha mellett nézegetni a tizennégyest! Falravetődő, kandallólángban vibráló, csaknem karvastag-ágú árnyékát! Ha ekkora lenne valóságban - még a tizenkét kilót is megnyomná!

És milyen erősen árasztja még a bikaszagot, szinte beillatosítja a szobát! Betömjénezi a kisebbeket is, a körülötte csoportosuló, immár harminchatra növekedett őzagancsok számát. Na, meg a somogyvári dám-konyhakert lapátosát!

Nem valami sok még - harmincnyolc agancs összevissza. Egy-két őzbak kivételével, nem is valami híresek.

Nekem mégis, egyik szebb a másiknál!

Most azonban, nem érünk rá ilyesmire.

Két hét múlva be kell rukkolni.

Huszár vagyok immár, nyalka heteshuszár. Kardom is van, karabélyom is. Mégse tagadom, hogy vadászpuskáimért igen fáj a szívem.

Tán azoktól váltam meg legnehezebben.

Eredetileg úgy terveztem, hogy kiképzés végeztével, valamelyiket magammal viszem a harctérre. Mondják, hogy időnként, front mögötti pihenés közben, vadásznivaló is akad.

Most mégis meggondoltam. Féltem őket. A húszast is, a Schönauert is. Hátha valami bajuk esik, hátha megsebesülnek, vagy netán fogságba kerülnek? Azt sem sikerült még tisztáznom, vajon a magamfajta „egyéves önkéntesőrvezetőnek", szabad-e ott egyáltalán vadászfegyvert tartani?

Végül is úgy határoztam, hogy szerzek magamnak valamilyen olcsó vadőrpuskát. Amiért nem nagy kár, mégha netán hősi halált kell is halnia. Szerintem - vegyescsövű lenne legalkalmasabb. Tudom is én mi kell a katonavadásznak, golyó-e vagy sörét? Legjobb ha kéznél van mind a kettő.

No, de erről ráérünk még gondolkodni. Négy hónapig tart a kiképzés. Egy teljes hónap hátra van még. Ezalatt mindenesetre végére járok ennek a puskakérdésnek.

Egy-kettőre letelt a kiképzés ideje.

Sok mindenre megtanítottak. Többek közt a huszárkarabéllyal való (célbalövés tudományára. Ennek kapcsán tisztázták előttem azt is, hogy miféle fegyvert használ manapság a cs. és kir. osztrák-magyar hadsereg.

Tudtomra adták, ha netán valamelyik feljebbvalóm - káplártól táborszernagyig - a szolgálati fegyver pontos adatai után érdeklődne, annak - feszes vigyázzállásban és harsány hangon - a következő töl-világosítás adandó:

„Mannlicher Repetiergewehr. Modell Eintausend Achthundert Achtundneunzig."

Amit, teszem a kiskunfélegyházi regruta (ezredünk legénysége kecskemét-környéki volt), nem okvetlen lévén német nyelvész, ilyenformán adott vissza:

„Manlikkerlepetérgevermoderájtózerakhunderaktugnáci!"

Megtanultam továbbá azt is, hogy a lovassági felügyelő - Kavallerieinspektor -, igen nagy úr. Ö persze nem megy háborúba, sok a dolga itthon, megszemléli a frontra induló lovasezredeket. Ennek következtében okvetlenül szükséges, hogy nevét minden lovaskatona ismerje - még álmából felriasztva is hibátlanul el tudja mondani. Ügy hozta a sor, hogy az akkori felügyelő Uexküll-Ghyllenband névre hallgatott. Teljes, osztrák generálisi címén: Excellenz Graf Uexküll-Ghyllenband, Kavallerieinspektor.

Ha tehát Patrulfírer Gombkötőtől megkérdezték, hogy minek is hívják a lovassági felügyelő urat? Haptákba vágta magát és imígyen válaszolt, igazi jó köcskemétiesen:

„Eckelenc gróf Ückülgillenbandi, gavallér inspektor!"

Ezt az utóbbi verset szívesebben megtanulták a huszárok az előbbinél. Bizonyára úgy érezhették, hogy az a Gillen Bandi, az tán mégiscsak röndös magyar embör lehet.

Ez persze rendkívül fontos, nélkülözhetetlen tudnivaló volt.

Ennek híján bizony nehezen lehetett háborút nyerni.

S amikor néhány éven belül kiderült, hogy nemcsak nehezen, de egyáltalán nem lehet, akkor a hibát bizonyára ebben kellett keresni. A német nyelvismeret sajnálatos hiányában. Viszont az sincs kizárva, hogy az a huncut Gillen Bandi keverte el a kalapács nyelét. . .

No, de ettől, messze jártunk még.

Folytatjuk..