Két őz esett áldozatul a Petneháza és Nyírkarász között lévő Szigeti tanya melletti gyümölcsösben elhelyezett csapdáknak karácsony napján.
A rapsicok azonban nem örülhettek sokáig: egy, az ünnepnapon is éber vadásznak köszönhetően két óra múlva már a rendőröknek magyarázkodtak.

Az erdős részekkel határolt szabolcsi területen a korábbihoz képest jelentősen visszaszorult az orvvadászat, teljesen viszont nem tűnt el. Mester Gábor hivatásos vadász december 25-én hajnalban szokásos járőrözésének vége felé vett észre egy kisteherautót, amelynek sofőrje feltűnően idegesen viselkedett. – Azonnal felfigyeltem az ismeretlen járműre. Vajon mit keres erre karácsony reggelén? – emlékszik vissza a Nyírkarász és Vidéke Földtulajdonosi Közösség vadásza. – A benne ülők sapkában voltak, ezért gondoltam, nemrég még kinn jártak. Követni kezdtem az autót, majd a friss hóban jól kivehető lábnyomokat. Néhány lépés után már vércseppeket is találtam, majd a kiserdőhöz érve tizenöt őzdrótot fedeztem fel, amelyekből kettőben friss fogás nyomai voltak. Az őzek beleakadnak a hurokba, megijednek, s mikor megugranak, a drót megfeszül, s többórás szenvedést követően végez velük.

A vadász a gyanús körülmények láttán azonnal hívta Kiss Lóránt törzszászlóst és Bacskai Zoltán zászlóst, a laskodi és nyírkarászi körzeti megbízottakat, beszámolt nekik a reggeli eseményekről és a Petneháza felé kanyarodó furgonról. – Épp a petneházi téesztelepen voltunk, ahová betörés miatt riasztottak bennünket, amikor a vadász hívott – veszi át a szót a törzszászlós. – Kimentünk a helyszínre, ahol a kisvárdai kollégák rögzítették a hóban talált lábnyomokat, amelyeken még a cipő márkája is tökéletesen látszott. A Mester Gábor által adott személyleírásból rájöttünk, hogy kit kell keresnünk, ezért nyomban a házához mentünk. Az udvaron még látszottak a furgon nyomai, a járműnek ellenben már hűlt helye volt.

A körzeti megbízottak a vadásszal együtt becsöngettek a házba, kisvártatva megjelent R. István fehér színű, bokáig véres gumicsizmában. – A kollégám rögtön megkérdezte, hogy mitől véres a lábbelije, de azt felelte, kecskét vágott – summázza az esetet Kiss Lóránt. – Azt hitte, ezzel tisztázta magát, beengedett bennünket körülnézni. Az udvar végén lévő tárolóban hatalmas vértócsa volt, mellette mindenütt őzszőr. Végül beismerte, hogy két őzet vágtak le, s egy farakás alól a gereznájukat is előkaparta. Állítása szerint az állatokat, amelyeknek az eszmei értéke kétszázezer forint, a hurokban találta, de a csapdákat nem ő állította. A húst egy ismerőséhez vitte, az ő hűtőjébe tették társával, a tizenkilenc éves M. Jánossal. A fiúnál, aki korábban erdész-vadőrnek tanult, egy gímszarvas agancsát is megtaláltuk.

A két férfit kisebb értékre elkövetett lopással gyanúsítják, mivel a csapda kihelyezőjének kilétét szinte lehetetlen bizonyítani.

Agancsosok farkasai

A megrendelésre dolgozók nem várják meg, amíg a szarvasbika természetes módon elhullatja koronáját, számos módszerrel igyekeznek siettetni a folyamatot. – Az egyik ilyen az agarazás, amikor nyílt terepen eleresztik a kutyákat, azok kiugrasztják a szarvasokat, s az erdőbe hajtják őket annak reményében, hogy menekülés közben a fák ágaiba akadó agancs letörik – árulta el Mester Gábor. – Mások a fák közé drótot feszítenek ki az agancs magasságában, és krosszmotorral kergetik a szarvast.

Az, hogy milyen úton veszíti el az agancsát a bika, könnyen megállapítható: a természetes úton elhullott agancs levetési síkja fehér, ami erőszakos úton esett le, azé véres. A pénzéhes agancsvadászok komoly károkat okoznak: a megriasztott vadnak nincs nyugalma, nem tud megállni, ezért könynyen tüdőgyulladást kaphat. A hajtás útvonalát gyakran a végsőkig kimerült, habzó szájú szarvasok s megfagyott vadmalacok jelölik. Az anyakocák ugyanis a zaklatás miatt elhagyják vackukat és újszülött malacaikat, s mire visszatérnek, a kis csíkosokkal végez a fagy.

Február elejétől kezdik hullajtani koronájukat a szarvasok. Ebben az időszakban a vadászok fokozottan, gyakran a helyi rendőrökkel, polgárőrökkel együtt járőröznek, az agancsok gyűjtése ugyanis engedélyhez kötött; a vadászati törvény kimondja: a vad az állam tulajdona. Nem kivétel ez alól az elejtett, befogott vad vagy a hullott agancs sem. Hiába talál tehát valaki túrázás közben a földön agancsot, haza csak akkor viheti, ha erre engedélyt kért a helyi vadásztársaságtól, ott jelentheti be igényét a trófeára.

Mivel a tömör csontból álló ékesség iránt nagy a kereslet, sok gyűjtögető kézművesek megrendelésére dolgozik, akik késeket, dísztárgyakat, gombot faragnak az agancsból; egy kifejlett trófeáért tízezer forintot is lehet kapni. Aki az agancsot elviszi, lopással, aki megveszi, orgazdasággal vádolható.

A hivatásos vadász igazoltathat, és felszólíthatja a gyanús személyt csomagtartójának megmutatására. Ha az illető ennek nem tesz eleget, a rendőrség kiérkezéséig visszatarthatja.

Forrás: Zsaru