A főtémák: a vadászterület mérete, az üzemterv időtartama, szankcionáló trófeabírálat, a vadkár.

A Nemzeti Agrárkamara (NAK) 2015. február 12-ikén már a harmadik vadászati témájú konferenciát rendezte, a bugyi és a siófoki után ezúttal A nagyvadgazdálkodás időszerű kérdései címmel a Fehova keretein belül.
Győrffy Balázs elnök után Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes emelkedett szólásra.

A miniszterelnök-helyettes elöljáróban emlékeztetett, hogy ennek az évnek a feladata, hogy az erdészeti, a vadászati és a természetvédelmi törvényt elfogadja az Országgyűlés. Olyan kodifikációt kell létrehozni, amelyben a három kapcsolódó törvény nem üti egymást. Ez nem lesz egyszerű feladat, de megoldható – tette hozzá. A Védegylet és a Vadászkamara megkérdezte a vadászokat erről, és ezeket a javaslatokat beépítve elkészítette a maga koncepcióját, amelyet ismét megismertettek a vadászati szervezetekkel, végül elküldték a Földművelésügyi Minisztériumba. Három alapszempontra hívta föl a figyelmet: Az egyik a vadászterület mérete: háromezer hektár alatt nem szabad kijelölni. Ezt már csak azért sem szabad megengedni, mert az olaszországihoz hasonló helyzetet idézne elő: a vadászok beállnának az átmenő vad lelövésére. A vadászterület határának pontos kijelölésében a vadászati hatóságnak lesz fontos szerepe. Fontos, hogy ökológiailag is egységes területet képezzen, és a határok világosan felismerhetőek legyenek.

A másik kérdés, hogy a vadgazdálkodási üzemterv idejét meg kell növelni. Álláspontjuk szerint a 20 év volna megfelelő, de hajlandóak némileg csökkenteni. Ez azért lényeges, mert például a szarvasbika életideje mintegy 12 év, s a tízéves tervezési ciklusban ez nem kezelhető a vadgazda számára.
A harmadik alapkérdés a vad minősége. Véleménye szerint a trófeabírálatot a korábbi szokások szerint szankciókkal együtt kell végezni. Ezzel lehetne elejét venni, hogy nyolcéves, koronás bikákat lövöldözzenek - fogalmazott Semjén Zsolt. – Így a vendégvadászokat is arra lehet motiválni, hogy ne lőjenek fiatal bikákat.
Talán a legfontosabb kérdés a vadkár kezelése. Ehhez ad jó alapot az agrár- és a vadászati szervezetek közötti megállapodás. A természetvédőkkel kötött megállapodás is hasznos volt e téren. Az ellentét nem kibékíthetetlen, hisz’ számos vadász mezőgazda és fordítva, a vadászok jelentés része gazdálkodik. Ebben a kérdésben jó kompromisszumok elérésére kell törekedni. Az erdei vadkárt illetően álláspontja szerint alkotmányosan is megkérdőjelezhető az a felvetés, hogy a vadkár következtében mekkora jövőbeli haszon marad el.

Az erdei vadkár tekintetében is találtak egy józan, mindenki által elfogadható metódust. A vadásztársaságok számára ez nem jelentős tétel, mert a vadkár a költségvetésük mintegy 10 százaléka, s az erdei vadkár ennek is a 10 százaléka. Ellenben az nem jó, hogy ahány vadkárszakértő működik, annyi féle módszert alkalmaz. Az jogos igény, hogyha a mezőgazdálkodó kárt szenved, akkor kártérítést kapjon. Ugyanakkor a vadnak pedig joga, hogy az erdőn és a mezőn (szántón) táplálkozzon. A természet rendje szerint nincs erdő és mező vad nélkül – hangsúlyozta az előadó. – Az sem rendben lévő, hogy míg a vadászható vadfajok tekintetében a vadgazdálkodónak kártérítést kell fizetnie, addig a védett fajok által okozott károkért az állam nem áll helyt. Ebben az esetben az állam nem viselkedik valódi tulajdonosként. Az előbbiek szerint azt az álláspontot kell képviselni, hogy a természet rendje szerint a vadat is megilleti a táplálék mind az erdőből, mind a mezőről. Fontos, hogy az agrárgazdálkodó működjön együtt a vadgazdálkodóval. Ezt gyakorlati példával világította meg: ha a szántó teljes területét beveti, és az erdő határán nem hagy szabadon egy nyiladékot, a vad számára megkönnyíti a károkozást. Ugyanígy helytelen, ha nem engedi meg magasles elhelyezését a vadkárelhárító vadászat céljára. Az ilyen gazdák nem kukoricát vetnek, hanem vadkárt - jegyezte meg végezetül Semjén Zsolt.

Forrás: ForestPress