83 éves olvasónk, Sándor Rezső mozgalmas életre tekinthet vissza. 11 gyermekes családban született, harmadikként, s mivel ekkora családot eltartani komoly feladat volt, a nagyobb gyermekek hamar munkába álltak.
Maga 1946-ban, 13 évesen jelentkezett a Szolyva–Visó között akkor elkezdett vasúti építkezésre. Az oda indult 100 aradi közül ő volt a legfiatalabb. A jelentkezésre az ösztönözte, hogy minden önkéntes kapott egy vadonatúj munkaruhát, egy pár szandált, védősisakot, illetve olyan igazolást ígértek, amivel a 3 hónapi önkéntes munka ledolgozása után bármelyik gyárban alkalmazzák, ha pedig megnősül, nagy előnyt fog élvezni a szolgálati lakás kiutalásakor.

Nevetve emlékszik vissza a munkatelepen eltöltött időkre, amikor sanyarú körülmények között, kezdetleges módszerekkel, főként robbantással vágtak utat a sziklákban a vasút számára. Kistermetű lévén, a sziklák tetejéről kötéllel, kengyelben engedték le a mélybe, meggyújtani a sziklák alá helyezett robbanóanyag gyújtózsinórját, majd gyorsan felhúzták a magasba. Egyszer azonban rövid gyújtózsinór volt a robbanóanyagon, s miután meggyújtotta, rádöbbent: nem lesz elég idő, hogy felhúzzák, a levegőben érheti a robbanás, aminek a légnyomása elől nincs menekvés. Ezért kötelestül elbújt egy közeli sziklamélyedésben. Jól tudta, hogy a robbanás pillanatában ki kell tátania a száját, nehogy meghasadjon a dobhártyája. Szerencsére, a szikla alatti üreg megvédte a szétrepülő kövektől, amelyek azonban úgy eltorlaszolták a bemélyedést, hogy felállni se tudott. Három napig el volt zárva a külvilágtól. Szerencséjére, az üreg aljába befolyt egy csermely vize, amiből ihatott. A munkatársak azt hitték, elpusztult a robbanástól, de azért a keresésére indultak, megpróbálták eltakarítani a leomlott szikladarabokat, de csak újabb robbantásokkal lehetett elaprózni őket. Amikor Rezső meghallotta a kinti robbanásokat, állandóan nyitva tartotta a száját, sőt kiabált, hogy meghallják. Háromnapi keresés után észrevette, hogy meghúzták az elszakadt kötél kívül maradt végét. Jelezte, hogy él, és megmenekült. Arra is emlékszik, hogy éjszakánként őrködni kellett a tároló barakk mellett, mert félni lehetett, hogy a háború óta a hegyekben bujkáló volt katonák felgyújtják vagy elrabolják a robbanóanyagot.

Három hónap múlva hazajött Aradra, visszament a Flórián utcai bentlakásban működő gimnáziumba, ahol Ficzay Dénes is tanította. A 4 polgári elvégzése után előbb egy garázsban dolgozott, rendes fizetésért, aminek nagyon örvendett az édesanyja. Később kitanult sofőrnek, majd a kombináttakarmány-gyárban dolgozott gépkocsivezetőként. Mivel az igazgató nagy vadász volt, hétvégeken a terepjáró autót, sofőröstül a vadászok rendelkezésére bocsátotta. Így került közeli kapcsolatba a vadászattal. Miután leszerelt, vadászfegyvert vásárolt, a vadászengedély megszerzésében igazgatója segítette. Legszívesebben vaddisznóra vadászott. Egyik alkalommal, amikor éppen fácánra mentek, egy fa alatt alvó hatalmas vadkant riasztott fel. Az vészesen vicsorgatva az agyarait, fenyegetően fordult felé. Neki azonban sörétes töltény volt a fegyverében, semmi esélye nem lett volna lelőni a hatalmas állatot. Futásnak eredt, de a környéken durrogó puskalövések hangzavarában a vadkan is elfutott.

Legtöbb, 8-9 vaddisznót a Csálai erdőben, az igazgatójával közösen lőtték. Az egészet felpakolták a terepjárójára, de az a sárban elakadt, segítséget kellett hívniuk s kivontatásához. Egy másik alkalommal fácánra vadásztak, az erdő szélén állva minden madarat lelőtt, ami a hajtók kurjantásai közepette arrafelé repült. Akkoriban még nagyon sok volt a fácán, a zsákmányt tulajdonképpen el kellett volna osztaniuk a vadászat résztvevői között. A kollégái viszont szó nélkül pakolták őket a táskáikba.



Ceauşescuval is vadászott

A 80-as évek elején a „legnagyobb vadásszal”, Ceauşescuval és a fiával, Nicuval is vadászott a kisjenői erdőben, fácánra. A vezér és fia közelében csak egy tábornok lehetett, aki maga is sütögette a puskáját, az általa elejtett fácánokat is a nagyfőnök zsákmányához számolták, mivel az eléggé gyenge célzó volt. Nála sokkal jobb vadász volt a fia, Nicu, aki talán 100 fácánt is elejtett a kisjenői erdőben. Rezső mintegy 60 méterre volt a vezérektől, ezért a nagy lövöldözésben megriadt róka éppen felé futott. Egyetlen lövéssel leterítette. Amikor azonban Ceauşescu meglátta, milyen szép, dús bundával, hatalmas farokkal rendelkező vadat ejtett, szólt a tábornoknak: tegye az autójukba. Miután újra vadászni kezdtek, maga a rókát visszatette igazgatójának az autójába – nevet huncutkásan.

Ugyancsak nevetve gondol vissza arra a vadászatra, amikor egy jókora vaddisznó a sűrűben rohanva egy pécskai hajtó lába közé futott, felkapva azt a hátára. A „lovagló” belekapaszkodott az állat hosszú, bozontos sörényébe, csakhogy a sűrű aljnövényzet között leszakadt a ruha a felsőtestéről. Akkor szabadult meg a disznótól, amikor az egy tócsába ugrott, a lovasa elengedte a sörényét, majd mindketten más irányba futottak.

Régen évente két hónap szabadsága volt, egyiket fent töltötte a havasokban, elsősorban a Párengbe járt, ahol főként fajdkakasra vadászott. Azt nagyon nehéz volt eltalálni, mert a fáról szabadesésben közeledett a föld felé, ezért csak úgy lehetett eltalálni, ha a fa ágán ült. Karabéllyal sok fajdkakast lőtt, kitömve, tartósítva 300 márkáért adta el darabját. Vigyázni kellett azonban, mert ha nem volt rendesen kikészítve, megette a moly. Egy alkalommal, amikor az igazgatójával újból fajdkakasra vadásztak, társa meglátott egy medvét, meg is sebesítette. Szerencséjükre a medve nem tudta megállapítani, honnan lőtték meg, ezért rettentő ordítás közepette rohant egy irányba, a kisebb fákat letörve maga előtt, jókora vérfoltokat hagyva a nyomában. Nem mertek utána menni.

Sándor Rezsőnek 5 vadászfegyvere van, egyiket Andrei Cervencovici egykori megyei pártfőtitkártól vásárolta, aki szintén nagy vadász volt. Egész télen részt vett a szervezett vadászatokon, amikor fácánra és nyúlra mentek. Jelenleg vadászati tilalom van, de nyáron őzbakra akar menni Temesvár mellé, Sarlottára, ahova a magas rangú vadászcimborákkal jár, akik mindig is Columbónak becézték. A nevet Szabó Ede ragasztotta rá, aki valamikor kiváló vadász volt, röptében bármelyik vadgalambot leszedte.

Hosszú vadászpályafutása során sok magas rangú emberrel ismerkedett meg, került barátságba. Azoknál státusszimbólum volt a vadászat, de mivel a legtöbben kocavadászok voltak, szívesen megtűrték maguk mellett a mindenki által kedvelt kisembert, a bohókás Columbót, akinek biztos keze és szeme mindig jó lehetett második vagy harmadik lövésre. Maga viszont mindig kedvtelésből, szenvedéllyel űzte a sportot, minden vadászat kihívás volt, de manapság, 83 évesen is megfelelni akarás számára. A vadászszenvedély, a kalandvágy élteti, tartja meg fiatalos, jó kedélyű formájában.

Forrás: Nyugati Jelen