Édesapámhoz, Németh Imréhez készültem Somogy megyébe szarvasnász idején. Nagyon vártuk az idény kezdetét, régóta terveztük már ezt a vadászatot.
A Polányi Földtulajdonosi Közösség hivatásos vadászaként augusztus végétől intenzíven figyelte a szarvasok mozgását a területen, ahol érkezésem estéjén hideg, szeles eső fogadott. Emiatt az első próbálkozás során mindössze egy tarvadat és néhány őzet figyelhettünk meg. Sötétedést követően egy távoli bőgés hangfoszlányai jelezték csak, hogy azért jó helyen járunk…

Másnap, szeptember 11-én hajnalban, az általa többször hallott jó hangú bika tartózkodási helyére igyekeztünk. Még sötétben elfoglaltuk leshelyünket, amely a terület északi nagy erdőtömbjének szélén, egy fiatalos tölgyes levelei közt megbúvó magasles volt.

Előttünk a Polgár-erdő, köztünk egy tarló árvakeléssel, mellette kukorica, a távolban a változatos somogyi dombok ködfoltokba burkolózva.

Ahogy leültünk a magaslesen, hamarosan meghallottuk az első távoli bőgést, amely a szomszédos revírről érkezett. Az egyre jobban kibontakozó tájból 3-4 bika bőgését tudtuk elkülöníteni, amikor először megszólalt a keresett dalia.

Az erdő szélén állhatott, hátborzongatóan visszhangzott rekedtes hangja a lombok alatt.

Édesapám bíztatására („Próbáld meg, <beszélgess> vele, hátha megmozdul!”) a bőgőkürttel rászóltam… Kis csend és már érkezett is a haragos válasz. Hol az erdő szélén, hol jobbra-balra elmozdulva, de még mindig takarásban maradt. Egy pár ilyen strófát „eljátszottunk” egymással, amikor borjú hanggal kombináltam a terelő bika bőgését. Ez nagyon hatásosnak bizonyult, mert már nem visszhangzott hangja a lombkoronák alatt, kilépett a tarlóra, de ekkor még csak a hangjából sejtettük, hogy hol áll, 4-500 méterre lehetett a fák alatt.

További borjú hangra válaszolt, majd szinte egyszerre pillantottuk meg az egyenesen felénk tartó bikát, nagyjából 300 méterről. Ekkor már csak egyszer mertem bőgve rászólni, utána feszülten követtük távcsövünkkel, miközben még csak az agancs sziluettjét láttuk, az ágakat egyelőre még nem. 150 méterre keresztben megállt előttünk, agancsát a földbe szúrta, lábaival kapart és méretes föld-darabokat hasított ki a talajból, amelyet háta felett dobált a levegőbe. Igazi rigyető bika tele tesztoszteronnal. Itt még mindig csak az volt biztos, hogy egy nagy testű, középkorosztályú, erős nyakú, kissé szétálló, ’V’ alakú, szép ívű nagy szemágakkal rendelkező, vékonyabb szárú agancsossal van dolgunk, de még nem volt jól kivehető, hogy koronás-e, vagy sem? Egy halk „engh” (borjú hang), ránk nézett és folytatta útját szinte egyenesen a les felé.

Lélegzetvisszafojtva követtük távcsövünkben, amikor úgy 80 méterre lehetett, egyszerre súgtuk, hogy lőhető: mindkét oldalon villás.

.270-es Mauseremmel ekkor már a bikát követtem, szavak nélkül is tudtam, hogy édesapám mindjárt megállítja. Rászólt, a szálkereszt a lapocka mögött egy tenyérnyivel pihent. Jól jelezte a találatot, majd megfordulva, teljes erejével a lakhelye felé vette az irányt. Ismételtem, de tudtam, hogy nem lesz szükség újabb lövést tenni. Jól láttuk, ahogy lelassult, megbicsaklott, majd egyensúlyát elveszítve elterült, nagyjából 150 méter lehetett a halálvágtája.

Egyszerre fújtunk egy nagyot, majd édesapám kissé elbicsakló hangon fordult felém és megveregette a vállam. „Gratulálok fiam!”

Ekkor jött ki rajtam a vadászláz és kissé remegő kézzel szorítottam érdes tenyerét; mindkettőnkben felsejlett a korábbi vadászataink emléke. Ez volt az első bika, amit együtt ejtettünk el, amit velem lövetett, pedig oly sok év telt el mellette gyermekéveimen keresztül, hivatásos vadász gyakornok éveimen át, ahol számtalan vadászvendéget kísértünk sikerrel… Levettem a kalapom, csendben voltunk, vártunk… 10 perc elteltével elindultunk birtokba venni a vadat.

Fedetlen fővel tettük meg az utolsó métereket a magyar erdők királya felé, miközben újra felhangzott a háttérből egy elnyújtott, bágyadt bőgés, mintha csak elbúcsúzott volna egykori riválisától a szomszédos háremúr.

Jó darabig nem mozdítottuk, csak néztünk és némán örültünk. Szépen kifent villák, vékonyodó felső szárkörméretek. Páratlan 10-es bika feküdt előttünk, akinek nyakán jól kivehetően látszottak a korábbi csatározások nyomai.

Tölgyfagallyak koszorújával ravataloztuk fel, az utolsó falattal búcsúztattuk el ezt a fenséges vadat, örökké emlékezetes vadászélményben lehetett részünk.

Köszönöm édesapámnak, hogy a kezdetektől fogva, megannyi lehetőséget teremtve számomra, mellette végigjárhattam a vadásszá válás hosszú folyamatát. Minden vadásztársamnak kívánom, hogy hasonló módon szívhassa magába ezt a szenvedélyt.

Üdvösség a Vadásznak, Tisztelet a Vadnak! Zúgjon az erdő neki odaát!

Vadászüdvözlettel:

Németh Zoltán