Horváth Dániel beszámolója, aki az Utánkeresők Baráti Körének tagja:

„Csoda történt! Őzsutát kellett keresnünk. Erre az elmúlt évek alatt még nem volt példa, nyilván, mert az őz tarvadat soha senki nem sebzi meg…

A vadász két lövést is tett a vadra, az pedig mindkettőt jelezte. A sebző semmit nem talált azon a helyen, ahonnan elfutni látta az őzet. Letette a kalapját oda, ahol a rálövés helyét vélte és kutya után nézett. Ez őz tarvad esetében igen ritka dolog ám.

A kalapot mondjuk nem nagyon találtuk meg elsőre az egysíkú parlagon, ezért Kétyvel legyező alakban csapázni kezdtünk. Szerencsénk volt, mert szinte rögtön bő, élénkpiros vért jelzett a véreb; aztán előkerült a kalap is (vagy 60 méterrel odébb). Ilyen terepen ez könnyen megesik, nincs mihez viszonyítani.

400 méter vezetékmunkával egy szőlőbe értünk a nyomába, amit persze keresztben szelt át a vad. Végül egy másik szőlősben beértük a beteg sutát. Hajszára nem került sor, mert az előttünk felugró vadat Kéty azonnal megfogta én pedig a tőrömmel átsegítettem egy békésebb világba.

Az első lövés a combját érte. A hullatónál távozott a lövedék, igen nagy roncsolást végezve. A második lövés csak súrolta a háta közepét.

A találat szerencsétlen volt, de a vadász előtt emelem a kalapom a becsületes, követendő viselkedése miatt!”

Forrás: Utánkeresők Baráti Köre