A vad- és a vadon élő állatokról, illetve a velük, mellettük, sokak szerint fölöttük élő ember kapcsolatáról Csányi Sándor tanszékvezető egyetemi tanár, vadbiológussal beszélgetünk.

– Mostanában, hogy a mi fajtánk, vagyis hát az emberiség néhány hónapra kissé összébb húzta magát és ezzel ökológiai lábnyomát, a természet, mondhatni, kivirult. Előkerültek és dalra fakadtak az eddig bujkáló és a közlekedés okozta zajszennyezés miatt „hallhatatlan” madarak, Barcelonában vaddisznók flangáltak, San Franciscóban prérifarkas pózolt, Thaiföldön majmok bandáztak.

S hasonlóan nálunk: a fővárosban őzet gázoltak a Kálvária téren, vadkacsák vették birtokba a rendőrpalotát, hód úszott a Duna belvárosi szakaszán… A vadvilág visszavág?

– A vadon élő állatok természetes válasza, hogy ha az ember viselkedése megváltozik, akkor a vad alkalmazkodik ehhez. Az állatok „kalkulálnak” azzal, ha egy adott környezet változik, akkor mire számíthatnak.

Alapvetően minden vadfaj kerüli az embereket, de ha érezhetően csökken a lehetséges találkozások száma, akkor még az őzek, szarvasok, sünök is felbátorodnak, nemhogy az olyan kifejezetten opportunista fajok, mint a vaddisznó, a róka vagy a szarka. Így hát a karantén idején, amikor az emberek aktivitása csökkent, az állatok jóval láthatóbbá váltak.

– Mit csinál egy vadbiológus Magyarországon? Olyan gazdagok vagyunk vadakban, hogy külön tudományág foglalkozik velük?

– Ha a kérdésére egyetlen szóval akarok reagálni, akkor a válaszom: igen. Magyarország a vadon élő állatvilágát tekintve az egyik leggazdagabb ország Európában. A vi­­lágon létező 5000–5500 emlősfajból nyolcvannyolc, a tízezer madárfajból négyszáz (de rendszeresen is több mint háromszáz), a 7900 hüllőfajból tizenöt, a 4800 kétéltűfajból tizennyolc; továbbá kilencven halfaj, ízeltlábúak és egyéb gerinctelenek találhatók nálunk.

– Ugye, jól értem: van vadon élő és van „igazi” vadállat?

– Jogszabály szerint harminckét vadászható faj van Magyarországon, ezeket hívjuk vadállatoknak. A többi vadon élő, de ezeknek jó része természetvédelmi oltalom alatt áll, s a jogszabály szerint nem is vad.

– Olvastam egy összeállítást a tíz legveszélyesebb, itt élő vadállatról. Kicsik és nagyok egyaránt szerepelnek a listán. Patkány, róka, hiúz, vipera, és aztán az újonnan érkezett farkas és a barnamedve, amelyről ugyebár tudjuk, hogy nem játék… A lista összeállítója szerint mind közül a legveszélyesebb a vaddisznó.

– Minden ilyesfajta lista szubjektív, erősen függ összeállítója ismereteitől, akár gyermekkori élményeitől. Mostanában például felerősödni látszik a félelem a toportyán, a népnyelv nádi farkasa miatt, ami valójában aranysakál, és nagyon is tart az embertől. Ahogy ma mondanák: rossz a marketingje, amit elsősorban a Toldit megéneklő Arany Jánosnak köszönhet…

A lényeg az, hogy egy új korszakban, az antropocén korban élünk, amikor az emberi tevékenység határozza meg a bolygó arculatát. (Az elnevezés egy javasolt új földtörténeti kort jelöl, melynek kezdetét az emberi tevékenységnek a Föld élővilágára gyakorolt jelentős és globális hatása határozná meg. Hivatalosan nincs beillesztve a földtörténeti időskálába, de mára elismert, bevett szakkifejezés lett.)

Kétségtelen, hogy az ember immár képes megváltoztatni magát az evolúciót is, de nem ezen kell változtatni, hanem azért kell dolgozni, hogy megőrizzük az állat- és növényfajokat.

– Az ember megjelenése a bolygón, gyanítom, sokkal nagyobb, esetenként tragikus hatással volt és van a környezetére, mint bármilyen más eddigi élőlényé.

– Ez kétségtelenül igaz, de az is igaz, hogy az élővilág története a változások, a felemelkedések és az eltűnések története. A dinoszauruszok jöttek, majd mentek, az évmilliók során mindig mások és mások uralták a bolygót. Továbbá jó, ha tudjuk: a földi élet kezdete óta a fajok 99,9 százaléka kipusztult.

– Erős a gyanúm, most az emberiség lett a túlszaporodott faj…

– Hétmilliárdnál többen vagyunk a Földön, de erre nem lehet állományritkítással reagálni. Nem mondhatjuk egymilliárd embernek, hogy haljanak éhen, cserébe megőrizzük az őserdőket.

– Nincs kiút?

– A természet és a benne élő lények közötti békés, boldog világ soha nem létezett. Ha erre vágyunk, akkor a válaszom: nincs kiút. Ez a hétmilliárd ember szeretne életben maradni, jól élni és sikeresen szaporodni; erre a három dologra van programozva minden élőlény.

– Hogy a világ felismerte, milyen pusztításra képes ez az ember­arcú kétlábú, arra némi reményt adnak a hetvenes évek óta elfogadott nemzetközi egyezmények, amelyek mindegyikéhez Magyarország is csatlakozott. Ezek célja a vadon élő állat- és növényfajok, valamint élőhelyeik védelme. Hogy állunk a vadak védelmével?

– A közhiedelemmel ellentétben a nagyvadak Európában és nálunk is elszaporodtak. Öt nagyvad él Magyarországon: a gímszarvas, a dámszarvas, az őz, a muflon és a vaddisznó. Főleg ez utóbbiból van nagyon sok, ami többé-kevésbé Európa egészére jellemző. Európában évente 3–3,5 millió őzet, 1–1,2 millió gímszarvast és több mint hárommillió vaddisznót lőnek ki, ennek ellenére mindegyik állomány növekszik.

A medve, a farkas és a hiúz is mind több helyen jelenik meg. Csökken viszont az apróvad, a mezei nyúl, a fogoly, a fácán vagy a mezei pacsirta populációja, ennek oka az intenzív mezőgazdálkodás, az életterük szűkülése.

– A nagyvadak gyarapodásával nincs is addig baj, amíg a bengáli tigris nem kezd indiai gyerekeket vacsorázni… Egy buta kérdés: nem lehetne a vadállatokat háziállattá nevelni?

– Nem is olyan buta kérdés, régóta foglalkoztatja a tudományt. Persze nem a cirkuszi mutatványokra betanított oroszlánokról vagy a bicikliző medvékről van szó, hanem például arról, az ötvenes években elkezdődő kísérletről, amely a rókákból kívánt háziállatot „teremteni”.

Ljudmila Trut orosz genetikus, etológus és evolúcióbiológus Dmitrij Beljajev genetikus vezetésével 1958-ban kezdett hozzá Szibéria legtávolabbi vidékén, egy rókafarmon a kísérletbe. Céljuk a kutya háziasításának rókán való modellezése, hogy megértsük azokat a genetikai, élettani, viselkedési változásokat, amelyek a kutya domesztikációja során lezajlottak.

Szelídségre, barátkozásra, kíváncsiságra válogattak, majd a következő generációkban is ezek szerint szelektálták a rókákat. És néhány évtized után sikerrel jártak: létrehozták a háziasított, kutyaként élő és viselkedő rókát. „Remélem, hogy új, kedvtelésből tartott állatfajként nyilvántartásba veszik majd őket, és akkor a róka örökké élhet” – mondta.

– A Covid-vírus tapasztalata: az állatok is tanulnak.

– Ez így van, a tanulás túlélésük és sikerességük feltétele. Tanulnak, majd következtetéseket vonnak le a tapasztalataikból, ami alapján meg tudják változtatni a viselkedésüket. Tévedés azt hinni, hogy minden állatban ugyanaz a szoftver fut. Egyéni tapasztalataik alapján a szoftver fejlődik. Az a vaddisznó, amelyik beköltözik a városba, alkalmazkodik a környezetéhez, kiismeri azt, rögzíti, hogy az emberek félnek tőle. Másként viselkedik, mint az erdőben élő társa.

– És az ember is tanul tőlük?

– Igyekeznünk kellene jobban megismerni az állatokat. El kellene választani egymástól a meséket és a valóságot. Az emberek többségükben tájékozatlanok és nagyon könnyen elhisznek olyan legendákat, amelyeknek vagy nincs, vagy nagyon kevés az alapja. Élőt és élettelent is szeretünk antropomorfizálni, vagyis emberi tulajdonságokkal felruházni.

Ezért van aztán, hogy az állatvilágról való gondolkodásunkat leginkább Micimackó, a kis Vuk vagy az Oroszlánkirály című rajzfilmek határozzák meg, s egy andalító kép a természetről, ahol nyugalom van és tücskök ciripelnek. Nos, a valóságban a vadvilág másként működik. Úgy kell elképzelni, hogy mondjuk, reggel az ember felkel, megborotválkozik, majd kilép az utcára, és attól kezdve mindenki minden pillanatban meg akarja ölni. De legalábbis szeretné…

Forrás: Szabad Föld