Nyomtatás
Találatok: 141
veszelyben vadkarVadgazdálkodókat és olyan szakembereket kérdeztünk a vadkárról, akik amellett, hogy vadászok, mezőgazdasági termelők is.


Bicsák Attila, a nagykanizsai Miklósfa Parkerdő Vadásztársaság vadászmestere úgy véli, nem lehet és nem is szabad általánosítani a gazdák megítélésben, vannak sokan, akikkel jól lehet együttműködni, de sajnos olyanok is akadnak, akik lényegében a vadkárért termelnek. A szakember szerint a gazdák egy része akkor kezdte el kevésbé tűrni a földjein keletkező vadkárt, amikor a terményárak a csúcson voltak, egyesek a profit maximalizálására törekedtek. A másik véglet esetében sem jobb a helyzet, amikor az árak padlón vannak – most ugyanis éppen ez indukálja a konfliktusokat, hiszen az inputanyagok költségei drasztikusan növekedtek az elmúlt időszakban, s ez az egyensúlytalan állapot bizonyos esetekben már a termelők megélhetését veszélyezteti. A vadkár koncentrációját növeli, hogy rengeteg helyen villanypásztorral, illetve van, ahol fix kerítéssel kívánják megvédeni a kultúrnövényeket, ezért a vad azokra a helyekre megy, ahol nincs előtte akadály, ott pedig a korábbinál koncentráltabb károsítást végez. Bicsák Attila szerint ugyanakkor fontos lenne néhány alapvető szabályt betartani a termelőknek is: például az erdők melletti ötméteres sávot olyan, alacsonyabb növésű kultúrákkal kellene bevetniük, melyeken könnyebb a vadkárelhárító vadászatot folytatni, ráadásul táplálékot is biztosítanak a vad számára, így a főnövényt kevésbé károsítja. Azonban sokan egészen az erdő széléig vetik például a kukoricát, amiben biztosra vehető a vadkár. Végül megjegyezte: feléjük néhány éve sokkal több volt a vad, elsősorban a vaddisznó, egy-egy társas vadászaton 50-60 példány került a terítékre, manapság viszont már a 30-35 is jó eredménynek számít.

Karvalics Sándor, a Pat és Környéke Földtulajdonosok Vadásztársaság hivatásos vadásza maga is gazdálkodik, így mindkét nézőpontot ismeri. Azzal kezdte mondandóját, hogy azokkal a gazdálkodókkal, akik figyelembe veszik a vadgazdálkodók szakmai tanácsait és érdekeit (hiszen ezek az érdekek végül találkoznak), könnyebben megy az együttműködés, és a megegyezés is egyszerűbb, ha vadkár keletkezik. A szakember szerint nyitottság kell mindkét oldalról. Ha a mezőgazdászok a vadászokról nem a társadalomban élő, nem egyszer hibás sztereotípiák alapján gondolkodnak, hanem partnerként tekintenek rájuk, akkor nincs gond – és ez igaz a vadgazdák oldaláról is. A vadkár koncentrációját pedig szerinte is a vad szűkülő élőhelye, a rengeteg villanypásztor, kerítés, a települések és az iparterületek növekedése okozza. A gazdatársadalom gyakran a vadgazdálkodókat okolja a megnövekedett vadkár miatt, mondván, hogy a társaságok nem teljesítik az elejtési terveket, a vadkárelhárító vadászatokat pedig nem végzik el lelkiismeretesen, ha viszont az állatvédőket kérdezzük, akkor ők pont az ellenkezőjét mondják: mészárlás folyik az erdőkben, a vadászok irtják a vadat. Azt is hozzáfűzte, hogy szerinte a mezőgazdász-vadgazdálkodó szembenállás akkor kezdődött, amikor a termelőszövetkezetek szétestek, velük méretüknél fogva jobban meg lehetett egyezni a vadkárral kapcsolatban. A sok kisebb termelő árérzékenyebb, s a megfigyelések szerint éppen ezért a mostani helyzetben igyekeznek minden forintot megfogni. Végül megjegyezte, hogy ha év közben a vadásztársaság gesztusokat tesz a földtulajdonosok felé, akkor azok talán más szemmel tekintenek majd rá.

Egy másik zalai hivatásos vadász, aki szintén mezőgazdasági termelő is (sajnos, neve közléséhez nem járult hozzá), azt mondta, hogy egyik részről ott mérgesedett el a viszony, ahol a vadgazdálkodó időhúzásra játszott és nem akart fizetni, a másikról pedig ott, ahol a gazdálkodó nem működött együtt a vadkár megelőzésében és elhárításában, sőt, kifejezetten megnehezíti a vadászatra jogosult tevékenységét, de a vadkár megtérítését követeli. Szerencsére eddig nem ez a jellemző a vadászatra jogosultakra és gazdákra, hanem a kompromisszumkészség, bár sokat rontott szerinte a mezőgazdász-vadgazdálkodó kapcsolaton a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara „bent ragadt” vadkártérítések rendezését célzó bejelentése, ami számos gazda alá magas lovat adott, így kevésbé motiváltak az együttműködésre. „Egyetértek azzal, hogy a gazda, ha kára keletkezik, akkor ragaszkodjon annak megtérítéséhez, ez tiszta sor. A gond nem ez, hanem az, hogy eljutottunk oda, hogy lassan minden tő kukoricát számolnak (tisztelet a kivételnek), holott a vadászati törvényben egyértelműen az szerepel, hogy az összkár 10 százalékát a gazdálkodó viseli és neki is kötelessége a vadkár elleni védekezés. Sajnos, ezeket sokan elfelejtik…” – zárta gondolatait a vadász gazdálkodó.

Forrás: Nimród