Elmentünk vadászni az ásotthalmi tanerdőbe. Sétáltunk a havas fenyők között, és néma csendben ültünk a magaslesen. Nem lőttünk semmit, mert csak fiatal vadakkal találkoztunk.
Délután négy körül értünk az ásotthalmi erdő tanulmányi részébe. Elmentünk vadászni, Pőcze Levente volt a kísérőnk. A hivatásos vadászként és erdészként dolgozó 61 éves férfi előbb cserkélni vitt bennünket, vagyis gyalog sétáltunk az erdőben, hogy kilessük a vadakat.

- Könnyen elfeledkezhet magáról az ember séta közben, akár kilométereket is mehet anélkül, hogy feltűnne – figyelmeztetett bennünket Pőcze Levente. – Aki nincs hozzászokva, könnyen elfáradhat, az autóhoz pedig vissza kell sétálni – magyarázta suttogva. Vadászat közben ugyanis csendben kell lenni, az állatok minden apró neszre felfigyelnek. Nem csoda: az erdőben olyan csend volt, hogy a fagyos hóban minden egyes lépésünk hatalmas zajt csapott.

Kísérőnk egy kisebb tisztás felé vezetett bennünket, ahol széna, kukorica és alma hevert nagy halomban. A vadgazdálkodás része a vadászat mellett az állatok ápolása, etetése is. Télen nehezebben találnak ennivalót a vadak, ezért tesznek ki nekik elemózsiát a szakemberek.

- Ott az őz – mutatott előre Pőcze Levente, mi nem láttunk semmit. A távcső segített: 150-200 méterre tőlünk az út szélén kukucskált felénk egy őz. Észrevett bennünket, mégsem mozdult. Megtudtuk: az őzek nagyon kíváncsiak. Addig figyelnek, amíg ki nem derítik, hogy biztonságban vannak-e - ezzel veszélybe is sodorhatják magukat.

Miután megnéztük a gyanútlanul vacsorázó őzeket és vaddisznókat, visszamentünk az autóhoz. Hólepte örökzöldek kísértek bennünket, míg megérkeztünk a leshez. Felmásztunk, elhelyezkedtünk és vártunk - pár perccel múlt öt óra. - A lesről sokféle állatot lehet látni, de ki kell választani, hogy melyikre lövünk – suttogta Pőcze Levente. - A tapasztalt vadász látja, hogy lehet-e lőni, addig nem lő, amíg nem biztos a dolgában. Vaddisznóra például egész évben lehet vadászni, de a kocákra ilyenkor nem lőnek, mert már vemhesek.

Némán ültünk a fából készült őrtoronyban, a szél egyre csípősebben fújt. Belülről figyeltük az erdőt, a fák és a bokrok tudomást sem vettek rólunk, mintha nem is lettünk volna ott. Hallottuk, amikor leesett egy toboz, a távolban versenyt ugattak a kutyák, és azt is meghallottuk, amikor egy őz lassan odasétált a tőlünk körülbelül 50-80 méterre elszórt élelemhez – pár percig falatozott, majd odébbállt. Kiderült: meghallotta a közelgő vaddisznókat.

Egy különös, ugató hangra lettünk figyelmesek, de meg sem moccantunk. A hang forrása balról jobbra haladt mögöttünk. Megtudtuk, hogy egy őzbak figyelmeztette társait a vaddisznó veszélyre. A malacok kicsit kergetőztek a kiterített élelem körül, még igen fiatalok voltak.

- A fiatal vadakra nem szoktunk lőni. Azok, akik évente csak kétszer jönnek ki az erdőbe, biztos nem hagyták volna ki a lehetőséget – magyarázta Pőcze Levente. Néhány perccel hét előtt már kellőképp fáztunk, kísérőnk „megkegyelmezett" nekünk és elhagytuk a lest.

Sakáltanya

Az utóbbi időben elszaporodtak a sakálok a Dél-Alföldön is. Ezek az állatok rengeteg kárt okoznak. Éjszaka, falkában vadásznak, s mindent megtámadnak, ami mozog. Bármilyen vadat könnyen elejtenek, de "pocsékolnak", mert nemcsak akkor ölnek, ha éhesek. Egyszerűen kiirtják az apróvadat, miközben nagyon szapora állatok. Az 50-es években leapasztották a sakálok számát az országban, majd a Dunántúlon kezdett szaporodni. Pőcze Levente elmondta: az ásotthalmi erdőben is egyre több sakált, sakálnyomot látni.

Forrás: Ko