Nyomtatás
Találatok: 1352
dámokValaczkai Erzsébet grafikus a magyar vadászfestészet meghatározó egyénisége. Művészetét több ízben elismerték: Csergezán Pál-díjat, az „Aranyecsettoll” művészeti nagydíjat, a Hubertus-kereszt arany fokozatát mind magáénak tudhatja, 2001-ben pedig elnyerte a Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanács Vadászat a művészetben címmel meghirdetett pályázatának első díját. A törékeny hölgy 2002-ben a vadászvizsgát is letette, férjével azóta lakhelyén, Tarnaleleszen vadászik.

Valaczkai Erzsébet a pusztaföldvári tanyavilágban nőtt fel, ahol számára mindennapos volt az állatokkal való közvetlen kapcsolat. Őzekkel, fácánokkal, a nyulakkal szinte együtt lélegzett. A vadászatokat gyermekként még a tanyájuk padlásáról figyelte.
– Akkor az emberek életében még természetes volt a vadászat. Mindig meg kellett teremteni az asztalra való étket. Sokan furcsállják, hogy nőként fegyvert ragadtam, de ebben nőttem fel, számomra ez az élet velejárója – véli Valaczkai Erzsébet, aki fiatalkora óta aktívan terjeszti a vadászati kultúrát. A grafikus jelenleg Tarnaleleszen, Heves megye északi részén, a Tarna folyó forrásvidékének közelében él és alkot, kétnaponta jár ki a közeli leshelyre, hogy távcsővel tanulmányozza az erdő élővilágát, a természetet. Tudatosan rajzolni tizenhat évesen kezdett el, akkoriban még csak szénnel dolgozott. Ma inkább ceruza- vagy pasztellképeket készít. Olajfestéket ritkán használ, saját elmondása szerint tiszteletben tartja ezt az anyagot, amelyre mindig rá kell hangolódnia. Diplomát a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola biológia–rajz szakán szerzett, szakdolgozatát madáretológiából írta. A Harangos-ér madárvilágáról szóló tudományos írásánál biológusként vizsgálta a madárfajokat, rajztanárként pedig saját képeivel illusztrálta. Első kiállítása 1984-ben volt, azóta folyamatosak önálló tárlatai többek között Pétervásárán, Kecskeméten, Ózdon, Egerben, Sopronban és Budapesten.
Művein a harmonikus, rombolástól mentes vadon világát örökíti meg. A festményein, rajzain megelevenedő vöröslő rókák, a perlekedő bikák és a mosakodó tőkésrécék, az őzek násza mind a művésznő természet iránt érzett tiszteletét hordozza magán.
– Minden képemnek konkrét élményalapja van. Nem vállalkozom a száraz fotók másolására. Számomra az ilyen munka tartalmatlan és személytelen. A vadábrázolás összetett feladat. A csendéleteket, a portrékat be kell állítani, a tájképeknél is egy adott dolgot kell megörökíteni, azonban a vadportrék esetében ismerni kell az adott biotópot, a környezetet, amelyben az adott állat él, tisztában kell lenni, hogy változik például az őzek szőrzete, hogy néz ki egy fiatalabb vagy egy idősebb példány – hangsúlyozza a művésznő.
A grafikus több folyóirathoz készített illusztrációt, többek között a Búvár, a Nimród és a Madártávlat, vagy az 1995-ös Vadászati enciklopédiához, de csinált már természetvédelmi bélyegekhez is portrét. Mostanában a havi megjelenésű Magyar Vadászlapban novellákhoz készít rajzokat. Májusban az orosházi kultúrházban rendez kiállítást, amelyet a tavaly ősszel elhunyt édesapja emlékének szentel. A vadábrázolások mellett háztáji állatok portréi is helyet kapnak majd ezen a kiállításon.

Forrás: MNO

0
0
0
s2smodern
powered by social2s