Bár ősszel látványosabban, gyakoribb előfordulással, de azért most tavasszal is kellő veszélyt jelentenek a közútra tévedő vadak, szarvasok, őzek, vaddisznók, rókák.
Erdős, bokros területeken mindenképpen érdemes óvatosan vezetni, ha az ember nem akar magának, útitársainak bajt okozni, vagy nem akarja összetörni járművét. Ugyanis ezzel az eshetőséggel, mármint a vadbalesettel szemben még mindig védtelen a közlekedő és persze a vad is. Ha valaki például elüt egy elétoppanó őzet, és van a közúton vadveszélyre figyelmezető jelzőtábla, akkor a vadásztársaság kárát és a gépkocsiban keletkezett kárt is neki kell állnia. A járműben keletkezett kárt maximum a casco csökkentheti. Ha nincs veszélyt jelző tábla, akkor a kötelező biztosítás fizeti a vadásztársaság kárát, de a jármű kárát továbbra is csak a casco-val rendelkezőknek téríti meg a biztosító.
 
Fantasztikus ez a szabályozás, hiszen az autós, motoros (ha életben marad persze) csak akkor reménykedhet kártérítésben, ha a különböző, egyre tetemesebb terhek mellett még casco-t is fizet. De ki védi meg a közlekedőt? Vagy, úgy is fogalmazhatunk, miért nem védi az állam a közlekedőt, az adót (és minden más közterhet is) fizető állampolgárt, hiszen elvégre nem ő hajtott be az erdőbe a vadak közé, hanem éppen a vadásztársaság vadállománya mászkál a közlekedők számára fenntartott utakon. De a vadat sem védik, úgy ahogy az embert és annak értékeit sem. Kizárólag a vadásztársaság vagyona áll a szabályozás középpontjában, kiemelt védelmi státuszban, nagyon régóta, teljességgel érthetetlen módon. Pedig a kerítést már régen feltalálták és az e szempontból veszélyeztetett részeken valódi, anyagi értékben nem mérhető védelmet szolgáltatna mindannyiunk számára.
Embernek, vadnak, járműnek egyaránt.

Forrás: Napló Online