Vadászati szempontból az év február utolsó napjával ér véget. Márciusban már egy új esztendőt kezdenek meg Diana hódolói.
A mögöttünk levő időszak tapasztalatainak ismereteivel kell most kellő odafigyeléssel elkészíteni az előttünk álló időszak gazdálkodási terveit, méghozzá úgy, hogy az utánunk következő vadászgenerációk számára megalapozzuk a sikeres gazdálkodáshoz nélkülözhetetlen vadállományt. Észak-Bácskában a sokéves csapadékátlag 500 és 600 liter között alakul négyzetméterenként. Tavaly a csapadékmennyiség meghaladta az ezer litert, ami enyhén szólva is rendhagyó. Ennyi víz még a kacsáknak is sok. A rendkívüli időjárást mind az apróvad, mind a nagyvad megsínylette.

Azokban az egyesületekben, amelyekben lelkiismeretesen gazdálkodnak, és nem csak a lódüh, a zsákmányolási vágy hajtja a tagokat, a rendhagyó időjárás okozta szaporulatkiesés miatt módosították a kilövési terveket. Kevesebbet vadásztak, jó gazda módjára arra számítva, hogy így könnyebben visszanyerik az előző évek kedvező időjárásakor elért állományt. Aki így cselekedett, minden elismerést megérdemel, ugyanis most a tavaszi vadszámláláskor látszik, hogy ezeknek a társaságoknak megmaradt a tenyészállománya, és ha megfelelő módon takarmányozták a télen, jó kondícióban indul a szaporodási idénybe.

Az idei március is bővelkedik csapadékban. Az első nyúlfiak ebben az évben is jéghideg hólétől tocsogó vackokban jönnek a világra, és többségük csupán néhány óra után el is távozik belőle. Ez nagy gond a vadgazdák számára, ugyanis már indokolt a gazdálkodási és a kilövési tervekbe bekalkulálni a mezei nyúl idei szaporulata első generációjának elvesztését. Az egyesületek tagságának magas hányadát közben egyáltalán nem érdekli a vadállomány állapota, számukra csak az a fontos, hogy a befizetett tagsági díj ellenében a teljes idény alatt vadászhassanak. Nekik az az irányadó elv, hogy a pénzükért szórakozni akarnak, és ha lehet, a befizetett összeg felett is vadat vigyenek haza.

Manapság azonban megengedhetetlen az üzleti világ értékmércéit a vadászatra alkalmazni. Az igazi vadászok számára az ilyen hozzáállás nemhogy elfogadhatatlan, hanem elítélendő is. A vadállomány kincs, a törvény értelmében az állam tulajdonát képezi, tehát van gazdája. Sajnos úgy tűnik, hogy nálunk a gazda pénzre szeretné váltani a rábízott vagyont, azaz minden körülmények között hasznot szeretne hajtani belőle, nem törődve a hagyománnyal, etikával. Csak rövid távra tervez, mivel a vad volt, és van is. Úgy magától, mint isten ajándéka, tehát csak le kell hajolni érte és felszedni.

Mi, vadászok tudjuk, hogy ez nem így van, és mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy megóvjuk az utókor számára, amit eleink ránk hagytak. Az örökség nagy, és vele még nagyobb felelősség hárul a vadászokra, hogy vigyázzák és gyarapítsák. A nagy veszteséggel járó év után ez a feladat még nagyobb kihívást jelent a vadászegyesületek vezetői számára.

Ahhoz, hogy helyes döntéseket hozzunk, elsősorban nemcsak a jelenlegi állomány nagyságát, egészségi állapotát kellene ismernünk, hanem megbízható adatokkal kellene rendelkeznünk az állományt ért veszteségek méretéről is. Ezek az információk azonban pontatlanok és megbízhatatlanok. Tudomásom szerint egy vadászegyesület vagy vadásztársaság sem készített, és nem is készít felmérést a belvizek okozta vadpusztulás méreteiről. Nincsenek publikált adatok a régió vagy a tartomány területén a közutakon elütött, vagy a tavaszi mezőgazdasági munkálatok idején szakszerűtlenül alkalmazott vegyszerek által elpusztított vad számáról sem. Ugyanakkor a mezőgazdászok mind gyakrabban sikeresen perelik a vadásztársaságokat a vetésben keletkezett vadkár miatt, holott egy aranyérmes őzbak kilövése sokkal többet hoz az államkasszába, mint amennyit a gazda egy hold termésével megkeres.

Senki sem mondja, hogy a vad által okozott kárt nem kell megtéríteni, de a rovarirtóval megmérgezett hasas sutát, barkás agancsú bakot épp úgy meg kellene fizetnie annak, aki elpusztította. Annál is inkább, mert egy érmes bak kinevelése sokkal több pénzbe kerül és sokkal hosszabb ideig tart, mint bármelyik háziállaté. Elkeserítő látvány egy elgázolt, vagy bomlásnak induló vadállat teteme, kiváltképp akkor, ha a vadász ismeri, szinte gida kora óta kíséri, óvja, hogy 5-6 éves korában kilövesse, és gyakorlatilag learassa sokéves munkájának gyümölcsét.

Jó volna tehát, ha legalább a lelkes vadászok nyilvántartásba vennék az elhullott, elgázolt vadállatokat, ezzel is megkönnyítve azoknak a munkáját, akik a vadgazdálkodási terveket készítik. Így azok is reális alapokon készülnének, és lehet hogy az illetékesek is másképp viszonyulnának az adott kérdéshez. Ezzel egyidőben mindez esetleg olcsóbb, célszerűbb vadászatot eredményezne az igazi „közvadászok” számára is.

Forrás: Magyar Szó