Afrika, Szibéria, Kanada – helyek, ahová életében legalább egyszer szeretne minden vadász eljutni. E távoli tájakon egzotikus, itthon még sosem látott vadak várnak az utazóra, és alkalma nyílik korlátai feszegetésére, önmaga jobb megismerésére is. Nem csoda, hogy akik megjárták a szavanna, a sztyeppe vagy a végtelen erdőségek világát, egy életre szóló élménnyel lettek gazdagabbak.

Mióta a távolságok könnyen leküzdhetővé váltak, egyre többen keresnek fel távoli, egzotikus helyeket, és nem csak a pihenés végett. Aki fogott már puskát a kezében, vadászott már valaha, az alighanem elképzelte magát élete oroszlánja, grizzlyje vagy szibériai medvéje mellett. Sokakat a pénz és – valljuk be – a félelem is visszatart attól, hogy a tettek, azaz a távoli vadászmezőkre lépjenek. Érdemes megjegyezni, hogy a kiváló minőségű hazai nemes vadak áráért Afrikában akár több antilopot, varacskos disznót is terítékre hozhatunk. Ami pedig a félelmet illeti, a beszámolókat hallva úgy tűnik, egy dologtól tényleg tartani kell: az ember könnyen szerelmes lehet.

Az afrikánusz áldozatai
Afrikába utazni annyi, mint visszatérni az emberiség bölcsőjéhez; több mint kihívás, több mint élmény… Afrikába utazni – szenvedély! Ekképpen vélekedik Gyócsos Ferenc, aki bő tíz esztendeje kíséri a magyar vadászokat a fekete kontinens mélyébe. Ő is, mint sok más vadász – akár oly nevesek, mint Kittenberg Kálmán vagy Széchenyi Zsigmond – már az első alkalommal megfertőződött a hírhedt afrikánuszvírussal. A tünetek előbb a gyomorban jelentkeznek, pont úgy, mint a szerelem, és a fekete kontinens iránt érzett, sírig tartó vonzalomban csúcsosodnak ki.
A szavannák és trópusi dzsungelek páratlan növény- és vadvilága közismert, ha pedig emellé még odatesszük, hogy a szafari akár olcsó is lehet – a kínálatban már egy használt, többéves távol-keleti autó áráért találhatók utak –, akkor egyből nem olyan meglepő az adat: évente százával utaznak magyarok Namíbia, Zimbabwe, Tanzánia vagy éppen a Dél-afrikai Köztársaság vadászmezeire. Ezek zöme tíz-húsz-harmincezer hektáron terül el, és a nemzeti parkokkal határos, mivel az egyes országok felelős vadvédelmi programjának részét képezi. Ennek a körbebástyázásnak az az oka, hogy természeti kincseik hathatós óvására kevés az államok pénze, a vadásztatók azonban megengedhetik a legmodernebb technika és megannyi őr alkalmazását, így tulajdonképpen ők védik a parkokat.
A vadásztatók ráadásul helybélieket alkalmaznak, ezzel a munkahelyteremtésből szintén kiveszik a részüket. A néger vadőrök mellett egyébként bennszülött nyomkeresőkkel is találkozhatunk, akik akár napokig követik velünk „életünk oroszlánját”, mígnem az puskavégre kerül.
Szállásunk pedig lehet sátortábor, de minden luxussal felszerelt lodge is – ez csak tőlünk, illetve a pénztárcánktól függ.
Persze nem mindenki vágyik klasszikus szafarira. Vannak olyan vadászok, akik a kényelmesebb megoldásokat szeretik. A dél-afrikai vadászfarmok az ő számukra kiválók, ám óvatosnak kell lenni, a vadászat foglalásakor tisztázni kell, mekkora is az a vadászkert. Mert bizony előfordul, hogy a lefoglalt vadászatunkat egy néhány száz hektáros kertben akarják velünk lefolytatni, alkalmanként akár néhány napja árverésen vásárolt vadfajokkal. Természetesen ez tilos, de amíg lócitrom van, addig veréb is akad. Az odafigyelés, tájékozódás tehát elengedhetetlen.

Szibéria, ocseny haraso
Fenn ülünk a vadászlesen, és várjuk, hogy a medve besétáljon a célkeresztbe, mert akkor aztán durr, néhány fénykép, és megyünk is haza, hogy széjjelkürtöljük, milyen rettenthetetlenek vagyunk. Na, ez az, amit Szibériától biztosan nem kapunk meg. Mert Szibéria vad és barátságtalan. A legközelebbi település gyakran napok távolában van, sártengereken és zabolátlan vizeken túl. Szibériát ilyennek látja Tóth Ferenc vadásztató, és pont ettől gyönyörűnek. Ott ugyanis még „igazi vadászat” van: egy-egy állatot akár napokig cserkelnek, míg végre több ezer méter magasan fenn, az Urálban vagy mondjuk a derékig érő hóban lenn, a sztyeppén terítékre kerül.
Ez az elszánt emberek vadászterülete. Elszántak azok a burjátok, altájiak is, akik a déli végeken élnek, és testvérként tekintenek a magyarokra, a hunok rokonaira. A kísérők néha közülük, néha a betelepült oroszok közül kerülnek ki. Egymást nem szívlelik, de közös bennük, hogy a vadat nem pontozzák, hanem színhúsban mérik. Szibériában, ahol a mínusz negyventől a plusz negyvenig törhet az emberre hideg-meleg, ez még szempont, ott nem csak sportból vadásznak. Aki viszont magyarként rászánja magát, hogy az ötéves német autóra kuporgatott pénzét inkább az orosz keleten költse el, többféle medvéből, szarvasból, őzből, farkasból és számtalan apróvadból válogathat. A bőség, igaz, elmarad Afrika vadvilágáétól, de a minőség igazán kiváló, és egyre többen kezdik felfedezni a kihívásban rejlő értékeket is.
Ami pedig a vendéglátás milyenségét illeti, azok is megtalálják a számításukat, akik egy könnyed kiruccanásra vágynak némi luxussal, ám a vadonban, miután a Lada Nivát lóra cseréltük, és eltöltöttünk néhány éjszakát a sátrakban, a kályhás kis kalyiba ugyancsak otthonos tud lenni. Megtapasztalva pedig az elhagyatottságot és a magányt, ami időről időre mindenkit megszáll, aki Szibériába utazik, egészen könnyű lesz megérteni a klasszikus orosz irodalmat – ha a vadásznak ez nem is szempont, mint élmény, mindenképpen érdekes.

Grizzlyk és juharszirup
Zakatoló motorral száll néhány száz méter magasan a repülőgép, alatta a kanadai wilderness, az érintetlen vadon. Térerő nincs, a műholdas telefon tarifája pedig 1500 forint percenként, így hát az ember kétszer is meggondolja, hogy lépten-nyomon utánakapjon-e. A vadászt már várják ott lent, valahol egy tisztáson, ahol a rögtönzött kifutópálya is van. A tábor igazán puritán: néhány fűthető sátor, egy szakács, elkerített rész a tucatnyi lónak, mert az utat, amelyen az autó elmehetne, fent, északon talán hírből, ha ismerik. Vannak persze olyan területek is, ahol a kényelem nagyobb: ez faházat, rendes ágyat és folyó vizet jelent.
Preisz Gyula régóta szervez vadászatokat Kanadába, de azt mondja, nincs olyan terület, amelyet sikerült volna úgy istenigazából bejárnia. Ezt könnyű megérteni, ha az ember előtt megyényi, sokszor áthatolhatatlanul sűrű erdő áll, ahol nem is folyik következetes vadgazdálkodás – az állat itt szabad, ami a vadászról már nem mondható el. A grizzlyk és a juharszirup országában ugyanis rendkívül szigorúak a szabályok. Egy apró hiba, a bankjegyek fölényes fitogtatása elég lehet ahhoz, hogy a máshoz szokott utazó búcsút mondhasson fegyvernek, engedélynek, és ez éppígy áll a vadásztatóra is, aki licencét teszi kockára, ha meg akarja oldani „okosba”.
Az állatvilág természetesen sajátos, és a szó itt mindkét értelmében egyaránt igaz. Jávorszarvas, juh, wapiti és caribou, bölény, fekete és grizzly medve – mind terítékre kerülhet, csak győzze megfizetni a nagyot álmodó vadász. Kanada ugyanis kifejezetten drága, egy-egy vadászat súlyos milliókba kerül, de aki járt már ott, aligha panaszkodik. Magyar szemmel az árak mellett a kinti vadászok láttán is elkerekedhet az ember szeme. Farmernadrágos, flanelinges emberek járják egyszerű puskáikkal a párás erdőket, amelyek fölött hol a köd, hol az eső szitál kiszámíthatatlanul. A bátrabbak attól sem riadnak vissza, hogy hosszú íjjal vegyék űzőbe a vadat. Őket azért többnyire fegyveresek kísérik, mert a műholdas telefon tarifája 1500 forint, a repülőtér pedig rögtönzött, és messze van.

Forrás: MNO