Ha valami újjal találjuk szembe magunkat – főleg, ha csupán messzi, homályos emlékekre alapozott információink vannak a dologról –, többségünk pánikkal határos félelemmel reagál.
Ez még tán kifejezettebb, ha egy ragadozó állatról van szó, amely a gyerekkorunkban belénk sulykolt sztereotípiáktól terhes képzetek miatt magával a gonosz megtestesülésével azonos. Számos példát hozhatnánk fel, de napjainkban még a hazai vadászirodalom is eléggé idegesen kezeli a Canis aureus, azaz a sakál újbóli feltűnését és sikeres honfoglalását vidékünkön.

Hallottunk már széttépett egész birkanyájakról, kísérteties sötétben üvöltő árnyakról és már-már a dél-amerikai Chupacabra-szerű, akár földönkívüli űrhajóról elszabadult „házi kedvencekről”. Az említett rém pedig nem más, mint az aranysakál, amely mintegy másfél száz év után újra itt van vidékünkön.

Maga az állat nem sokkal nagyobb, mint a mi vörös rókánk, és az életmódja is nagyon hasonlít a rókáéhoz. Ugyanazt eszi, mint a mi ravaszdink, csak épp nem magányosan él, hanem időnként 6-7 felnőtt és ugyanannyi növendékállatból álló családokban. Rejtőzködő életmódot folytat, így csak ritkán találkozik vele az ember. A falka sötétedés után indul táplálékszerző portyáira, és ilyenkor jellegzetes üvöltéssel hívják össze egymást. Nappal is vadásznak, főleg az utódnevelés időszakában, ilyenkor lehet felnőtt egyedeket egerészés közben látni.

Vajdaságban a sakál a rókához hasonló kotorékban él. Kivételt a Duna és Tisza menti mocsaras erdők képeznek, ahol sűrű bozótosokban sekély vackokban hozza világra kölykeit.

Szóljunk néhány szót a sakál vadászatáról is! Egyes vadásztársaságok előszeretettel szerveznek nagyszabású hajtásokat, amelyek ritkán járnak eredménnyel. Ezeket a rendezvényeket – mert vadászatnak még igen sok jóindulattal sem merem nevezni – ne látogassa az, aki igazán szeretne sakált vagy bármi mást lőni! Maguk a szervezők is folyton azt hangoztatják, hogy a barátkozáson van a hangsúly. Szerény véleményem szerint aki barátkozni akar, az menjen a kocsmába vagy szomszédoljon, ott aztán ihat is, ehet is, márpedig mindezért nem kell az erdőbe menni.

A sakál tulajdonképpen jól hajtható vad, mint minden ragadozó, csak mindig arra kell terelni, amerre ő maga is menni szeretne. Az elálló puskások felállításánál a szervezőnek ügyelni kell a széljárásra, a vadváltókra és nem utolsósorban a szomszédos sűrűségek elhelyezkedésére. Ha a szervezők célja nem a mondvacsinált barátkozás, hanem a vadászat, akkor célszerű a meghajtandó területre dögkutakat kihelyezni, hogy a sakálok biztosan ott tartózkodjanak, ahol hajtani kívánják őket.

A sakál másik vadászati módját inkább olyanoknak ajánlom, akik a magányos cserkelést kedvelik, és akik a hosszú golyólövés mesterei. Ezzel persze még bő fél évet kell majd várni, hiszen párzási időszakban lehet sikeresen alkalmazni, ami ennél a vadnál január közepétől február végéig tart. Ha havas időjárásunk van, szürkületkor akár hang után igazodva is elkaphatjuk az udvarló hímeket nyílt területen. Ilyenkor megfelelő golyós puskával parádés távolságról szerezhetjük meg az áhított trófeát. A sakálnak ugyanis, mint minden vadnak, van trófeája. Az ő esetében a gerezna mellett trófeának számít még a koponya (természetesen alsó állkapoccsal együtt) és a hímeknél a péniszcsont. Az utóbbiból igen tetszetős nyakkendőtűt lehet készíttetni, de alapjában minden ízlés dolga.

Forrás: Magyar Szó