Ha valaki azzal keresheti kenyerét, ami a hobbija is, elmondhatja: neki van a legjobb dolga a világon.
Az őszeszéki Farkas Anett esetében ez azért nem jött össze, mert Anett vadászatból akart megélni – s a lehetséges munkáltatók a nőket csak sportvadászként tudják elképzelni, legföljebb vadászházgondnokként. Anett például főállású vadászmester vagy fővadász is lehetne a képzettsége alapján.

– Tizenhárom éves koromban voltam először hajtáson, a vadászvizsgát öt évvel később tettem le – mondja Farkas Anett. Azóta is szenvedélyes sportvadász, a szakma a kisujjában van. Mikor azonban – miután megszűnt a cég, ahol állattenyésztőként dolgozott – elkezdett vadászati jellegű állást vadászni, egyik elutasítás a másik után érte. A hivatásos vadászt, azaz vadőrt, illetve vadgazdálkodási technikust kereső vadásztársaságok vezetői nem hitték el, hogy nő létére el tudná látni az e területen mutatkozó feladatokat.

– Na jó, női vadőrt végeredményben még én sem láttam, de elvileg nem lehetetlen, hogy legyen – tette hozzá Anett. Különben pedig képzettsége – állattenyésztő agrármérnök képesítést szerzett a vásárhelyi főiskolán, és utána vadgazdálkodási szakmérnök diplomát is – fővadászi, főállású vadászmesteri állás betöltésére jogosít; bizonyos nagyságon felüli vadászterületek kezelői számára kötelező ilyen szakembert alkalmazni. Eddig az elmélet.

S a gyakorlat: ahová jelentkezett az álláshirdetésre, hökkent csend fogadta a telefon túlsó végén, és bár mondták, jó, köszönjük, majd visszahívjuk, soha nem hívták vissza. Végül is egy szegedi kutató cégnél helyezkedett el – naponta ingázva Szeged és Őszeszék között –, és jól érzi magát. Bár – teszi hozzá –, ha mégis megdobnák hirtelen egy vadászattal kapcsolatos állásajánlattal, heves lelki tusát jelentene számára a választás. – De mégsem magam miatt mondom el mindezeket, hanem azért, mert országszerte egyre több lány tanul tovább vadgazdálkodással, vadászattal kapcsolatos területen, s sejtelmük sincs, hogy álláskeresésnél nem várt nehézségeik lehetnek – hangsúlyozza, aki arra az egyszerűnek tűnő kérdésre, hogy végül is mit jelent számára a vadászat, csak ennyit mond: Csodálatos élmény!

A vadászat egyébként sem elsősorban az ölésről szól. – Egyetlen őzbakot lőttem életemben, még öt éve, és azt is csaknem megsirattam.
Láthatólag két szemlélet tusakodik benne, egyik a szakemberé, a másik az érző szívű nőé. Aztán hozzáteszi: a nyulat, a fácánt gond nélkül meglövi. Gímszarvast még felszólításra sem, viszont nagyon szeretne elmenni Tirolba, zergére. Mi a különbség lőhetőség szempontjából számára a kettő között? Kissé követhetetlennek tűnik – nyilván a női logika...

Kutya nélkül elképzelhetetlen számára a vadászat. Tizenkét évesen kapta édesapjától első kutyáját, egy német vizslát; a mostani is ennek leszármazottja. Anett ugyanis nagy németvizsla-tenyésztő. Társas vadászatokon többnyire ráosztják a legkevésbé megjárható, legnádasabb-legdzsumbujosabb területeket, de ez nem azzal van összefüggésben, hogy ő nő, hanem azzal, hogy itt érvényesülhet igazán a kutya tudása: oda is bemegy, onnan is fölzavarja, onnan is elhozza a vadat, ahová ember be nem tudna jutni. – A társaságban, ahol tag vagyok, semmiféle előjogokban nem részesülök, nem is várok ilyeneket el. Egy vadász vagyok a többi között – magyarázza. Hozzátehetjük: nagyon is eredményes vadász. Bár az állásvadászat is így sikerült volna!

Forrás: Délmagyar