2008. augusztus 11.

Délután indultunk konzulensemmel és feleségével Pestről, hogy megkeressük a Hajós környéki aranysakálokat. A faj valamikor elterjedt volt hazánkban, Arany János Toldijában is fellelhetjük, mint nádi farkas, mivel a nagy erejű hősnek meg kellett küzdenie. Némi távollét után aztán újra visszatértek hazánkba a 90-es években, s most a Szent István Egyetem Vadvilág Megőrzési Intézetének munkatársai vizsgálják elterjedésüket Bács-Kiskun megyében.

Hét órára értünk le Hajósra, s gyors kipakolás, vacsorázás után elindultunk a közeli már nem használt Lőtérre. Mire kiértünk az első pontra, hol lejátszottuk a sakálok hangját, már ránk sötétedett, de árnyékot vetettek a fák a Hold fényében. Az égen mindenütt csillagok ragyogtak, s rengeteg hullócsillagot is láthattunk. Persze az első pontra jutás sem volt eseménytelen, hisz mikor először megálltunk a földút szélén, hogy megkezdjük az üvöltözést, egy rakás emberi ürülékbe hajtottunk bele. Egy komoly huszármiatyánk után kihátráltunk a nem éppen kellemes területről, s közben elgondolkodtam, miként is kerülhetett az irtás közepére ez a veszélyes hulladék. Végül arra jutottam, hogy a szennyvizet szállítók nem adták le drága pénzért az emésztőkből kiszívott anyagot, inkább kiöntötték ide, s így megspóroltak egy elég komoly összeget.

Az első állomáson nem kaptunk választ, mindössze a tücskök ciripeltek a fénycsóvát húzó hullócsillagok alatt az augusztusi éjszakában. Körülöttünk száz méterre erdő terült el, közelebb vaddohány, másik nevén selyemkóró.

Válasz híján tovább indultunk a második pontra, hol ismét lejátszottuk hangfelvételeinket. A tücskök itt különösen erősen és hangosan zenéltek, de még így is meghallottuk a távolról érkező sakálkiáltást, amely északi irányból hallatszódott. Először egy család válaszolt nekünk, majd arra egy másik is belekezdett, nagyjából ugyanolyan irányból. Elég halk volt a hangjuk, messze lehettek, de így is nagy élményt jelentett nekünk a határozott, egyértelmű válasz.

Immáron jobb hangulatba folytattuk további sakálkutató utunk, hisz az első válasz nem váratott magára túl sokáig. A következő állomásokon azonban néma csend fogadott minket – legalábbis ami célfajunkat illeti, hisz a negyedik ponton például egy őzbak böffentett néhányat, s a már többször említett tücskök) is hangosak voltak. Ez a „néma csend” azonban nem azt jelentette, hogy unatkoztunk, és élmények nélkül maradtuk, hisz az egyik ponton például egy olyan kép tárult a szemünk elé, mely lenyűgözött mindannyiunkat. Két termetes bokor között egy magasles emelkedett a tisztás fölé, mint holmi őrtorony, s közvetlenül mellette ment le éppen a narancssárgán világító dagadó Hold. Ez még a válaszok hiányát is kárpótolta, s még az indulás előtt egy vaddisznóvisítás is megütötte fülemet.

A nap csúcspontja a hetedik állomásunk volt, hol először egy út közepén fekvő kecskére leltünk. Mosolyogtató látvány volt az éjjel egykor pihengető magányos kecske, mely mindössze csak a fejét fordította irányunkba a közeledő fény láttán. Később kiderült, a reakció oka nem más, minthogy a fehér patás lába sérült volt, járni is alig tudott. Így azonban aligha élhet sokáig egy ilyen területen, ahol elég nagy számban élnek az éppen keresett ragadozók.

Természetesen azonban nem a kecske érdekelt minket, hanem a környékbeli sakálok jelenléte. Így hát lejátszottuk a felvételt, s vártunk. A kecskét ez sem zavarta különösebben, mindössze a hang irányába nézett. A válaszra pedig nem kellett sokáig várnunk, egy család szólalt meg az addigra már sötét éjszakában. Nem üvöltöttek túl sokáig, de így is nagyszerű élmény volt. A második lejátszás után csend volt, s következett a harmadik, egyben utolsó hangadás ezen a ponton. Először nem volt semmi jele annak, hogy válaszolna az előbbi család, aztán egyszerre egy magányos egyed üvöltött bele a csillagos éjszakába. Néhány kiáltás után csatlakozott hozzá az előbbi család is, s egy negyven másodperces hátborzongató koncertet adtak nekünk, melyet meg is örökíthettünk.

Fantasztikus élmény volt. Fejünk felett az égi vándorok pislákoltak, csillagképeket kialakítva, rengeteg hullócsillag suhant át közöttük, s mindezek mellett hangosan visítottak, kiáltottak a sakálok. Hátborzongató, félelmetes érzés ez, ha nem ismerném őket valamennyire, nem hallottam volna még a hangjukat, és mondjuk sétálok az erdőben, elég különleges érzés fogna el, ha megszólalnának.

Lassan előjött a Fiastyúk is, leváltva a nyári égbolt csillagképeit, de ott ragyogott a Cassiopeia, a Göncöl, a Sárkány, és még sok más történettel is fűszerezett forma.

Utolsó előtti állomásunkon, mely felé rengeteg hatalmas keresztespók és hálója állta utunkat, a magyar erdők második legkísértetiesebb hangja fogadott minket, mely számomra az egyik legkedvesebb, a macskabagoly éles kiáltása. Nem messze tőlünk hallatta hangját, miközben mi lejátszottuk háromszor a sakálok hangját. A kettő együtt – már írtam, hogy milyen hangulata van a sakálüvöltésnek önmagában is – eszméletlen hatást keltett, s soha nem fogom feledni ezeket a pillanatokat. Talán a legszebb az lett volna, ha a macskabagoly mellett a sakálok is válaszoltak volna. .

Három óra után tértünk vissza az erdészházba, hol gyorsan összepakoltunk, majd élményekkel telve nyugovóra hajtottuk fejünket.

2008. augusztus 12.

A mai nap nagy részét nem meglepő módon majdnem végigaludtuk. Reggel a lovasfogat ütemes kopogására ébredtem, mely az erdészház előtti földúton zötyögött végig, majd miután kimentem a szabadba, és megcsapott az augusztusi kánikula, a sárgarigók hangjában gyönyörködhettem, miközben fejem felett sarlósfecskék cikáztak.

Fél kilenckor indultunk el sakálkereső utunkra a terepjáróval, s néhány percen belül meg is érkeztünk az első üvöltőhelyre, mely egy nagy vadföld mellett volt. Valahol egy macskabagoly kiáltozott, de nem volt túl közel, aránylag halkan szólt. Az ég alja narancssárgán díszlett, alatta denevérek csapongtak, s a közeli nyárfa leveleit rezegtette a szél. Válaszunk nem volt, szúnyog és éjjeli lepke viszont annál több.

Második megállónk egy védett homokpusztagyep volt, ahol 30-40 évvel ezelőtt még az akkori állami gazdaság ménesét legeltették. A terület nagyon jól mutat, dimbes-dombos, rengeteg érdekes, csak ilyen területen megtalálható növénnyel. Időközben ránk sötétedett, a Hold magasan világított, a csillagok közül csak a legfényesebbek ragyogtak, a hullócsillagok azonban már fényes csíkokat vontak maguk után.

Három sakálüvöltés-lejátszás után válasz nélkül kellett tovább állnunk, s felkerestük a harmadik pontunkat. Ez egy homokdomb és egy elkerített telepítés között helyezkedett el, s kiszállás után az első hang, mely megütötte fülünket, a közelben legeltetett birkák bégetése volt, mely megbontotta a tücskök egyhangú koncertjét. Választ sajnos itt sem kaptunk, így sikerélmény nélkül folytattuk utunkat, s felkerestünk egy régi erdészeti majorságot, mely a negyedik állomásunknak adott otthont. Itt egy nagy kiterjedésű vadföld szélén álltunk meg, s itt figyeltük a sakálok esetleges reakcióját az általunk lejátszott felvételekre. Miután itt is csak a csend fogadott minket – már ami a ragadozókat illeti -, reflektorral még körbepásztáztuk a területet. Mindössze két mezei nyulat láthattunk a lámpafényben. Halkan legelésztek a lágyszárúakból.

A következő pont felé haladva két lappantyút, vagy népi elnevezéssel élve éji fecskét riasztottunk fel a földről, majd a terepjáró lámpájának fényében két világító szempárt fedeztünk fel. Közelebb érve a távcsövek lencséjén keresztül kirajzolódott az állat teste is. Egy gímszarvas állt előttünk, méghozzá egy fiatal, spíszer, Nem zavarta különösebben jelenlétünk, még álldogált, lézengett pár másodpercig a földúton, majd lomhán besétált a sűrűbe.

Egy későbbi ponton őzbak hallatta elégedetlen hangját, s többfelé riasztottunk fel lappantyúkat, sőt, egy szélesebb földúton bagoly is szállt előttünk. Persze mezei nyúlban sem volt hiány, s lassan elértük azt a pontot, ahol a legutóbbi, márciusi alkalommal hallottunk választ a lejátszásra. Most azonban ez is elmaradt, s a három négy perces várakozási idő után már csak abban bízhattunk, hátha kijöttek a tisztásra, vagy a szántóra a ragadozók, s a lámpa fényében láthatjuk is őket. Körbevilágítottuk a területet, s messze három kékesen világító szempárra figyeltünk fel. Távcsöveink segítségével sem tudtuk megmondani, mit is látunk pontosan, de végül konzulensemmel abban maradtunk, hogy bár kékes színűek a szemek, mely sakálvonás, úgy mozogtak, mintha legelő őzek lettek volna, így ez utóbbi mellett döntöttünk.

Ezen pont után egy elég nyomasztó, koromsötét akácerdőben álltunk meg, hol csak néhány szentjánosbogár pislákolt, de itt sem volt reakció munkánkra.

A nap fénypontja azonban csak ezután jött! A terület, melyen következőleg megálltunk, egy nagy kiterjedésű legelő közepén húzódó széles földút volt. Az út szélén nagy termetű, fehér foltokat pillantottunk meg, melyekről először el sem tudtuk képzelni mik lehetnek. A reflektor fényében azonban hirtelen kirajzolódtak a békésen pihenő szarvasmarhák képe. Kiszálltunk a terepjáróból, s a jószágok ütemes szuszogása, néha prüszkölése mellett lejátszottuk az első felvételt. Válasz nem jött rá, mindössze a marhák lihegése szolgáltatta továbbra is az alaphangot, melyet a tücskök egészítettek ki. Négy perc elteltével elhangzott a második lejátszás. Még mindig semmi reakció, mindössze a hullócsillagok tucatjai szórakoztattak, s megállapítottam, hogy már felkúszott az égre a Fiastyúk, miután a Hold átadta az uralmat a sűrűn ragyogó csillagoknak, melyek mint apró őrtornyok lesték a földön történő eseményeket, köztük minket, amint a terepjáró tetején fekvő tölcsérből elhangzik a harmadik sakálhang. Sokáig ismét nem történt semmi, majd hirtelen, váratlanul felhangzott egy magányos kiáltás egészen közelről. Meglepetésemben kis fáziskéséssel indítottam el a felvételt, s néma csöndben, átszellemülten hallgattunk a majdnem fél perces szólót. Reménykedve, hogy még egy felvételt készíthetünk, lejátszottuk ráadásképpen negyedszer is az egyik felvételt, de erre már nem reagált a közelben hangoskodó ragadozó.

Mint írtam, elég közelről érkezett a válasz, így lélegzetvisszafojtva kapcsoltuk be a lámpát, s egyenesen a hang irányába fordítottuk a fénycsóvát, hol egyszerre megcsillant egy kék szempár. Ott állt tőlünk mintegy két-háromszáz méterre, s bár túl sokat nem láthattam belőle, végre találkoztam életem első aranysakáljával. Több éjszaka van már mögöttem, rengeteg alkalommal hallhattam őket, de szemem elé eddig még soha nem kerültek. Konzulensem immáron ötödik éve foglalkozik ezekkel az állatokkal, de rejtőzködő életmódjuk miatt, ő is csak keveset találkozott velük. Most azonban ott állt előttem, igaz, csak kis ideig, és akkor is csak kevés látszott belőle.

Ilyen sikerélmény után sokkal könnyebben viseltem az egyre inkább ránk nehezedő fáradtságot, mely éjjel egykor nem meglepő. Tovább indultunk, s néhány száz méter után műútra értünk ki, hol egy fiatal őzbak bandukolt át előttünk úgy, hogy igencsak bele kellett taposni a fékbe, hogy se neki, se nekünk ne legyen baja a találkozásból.

Az aszfaltút után újra letértünk egy hatalmas keresztes pókokkal tarkított földútra, melyen elértük a következő pontunkat, hol nem volt válasz, majd elértünk utolsó előtti állomásunkra, hol a sakálok megint nem üvöltöttek vissza nekünk, viszont messze egy őz böffentett néhányat, s a harmadik lejátszás után disznók röffentettek párat. A hullócsillagoktól mozgalmas égbolt alatt visszaszálltunk az autóba, és elindultunk az utolsó pontunkra, mely egy akácos közepén volt.

A sötétben itt is láttam néhány haloványan pislákoló szentjánosbogarat, s a közelünkben egy macskabagoly kísérteties kiáltása fokozta a hangulatot. Válaszunk sajnos itt sem volt, így haza indultunk, de persze túl egyszerű lett volna, ha itt vége van az írásnak.

Néhány száz méter után furcsa zajra lettünk figyelmesek, mely arról árulkodott, egy ág akadt fent a terepjáró alján. Ez így is volt, ugyanakkor olyan módon, melyet először nem is tudtunk kiszabadítani. Beleakadt a kardántengelybe, s húsz perces keserves munka árán tudtuk csak kiszedni onnan, hogy tovább indulhassunk.

Végül jóval négy óra után értünk vissza az erdészházhoz, s kimerülten, fáradtan feküdtünk le aludni.

2008. augusztus 13.

Ma sem vittük túlzásba a korán kelést, így dél környékén láttam meg először a napvilágot. A hőmérséklet igen magas volt, a levegő állt – tipikus augusztusi kánikula.

Késő délutánig pihentünk, csináltuk a dolgunk, majd kivittük a közelbe az automata fényképezőgépeket azzal a reménnyel, hogy hátha tudunk fotózni sakált. Ehhez persze hatalmas szerencse kell. Végül egy vaddisznócsapáshoz állítottuk fel a mozgásérzékelős gépet, majd visszatérve szállásunkra összepakoltuk az éjszakai felszerelést, és elindultunk az aznapra kijelölt terület felé.

Közel fél órás út után elértük az első pontunkat, hol lejátszottuk a már jól ismert sakálüvöltést, s egyből az első négy percben hallottunk is választ. Még nem volt teljesen sötét, a Hold magasan járt, s már közel volt teljes állapotához.

Álltunk és csak hallgattuk a sakálcsalád kiáltását, s lejátszottuk újra a hangot, melyre nem érkezett több válasz. Reménykedve kapcsoltuk be a lejátszót harmadszor is, de erre sem reagáltak a közelben ólálkodó ragadozók.

Tovább indultunk az első pontról, s útközben egy mezei nyúllal találkoztunk, amint az út szélén bandukolt. A homokos talajon félő volt, hogy elakadunk, hisz a kitermelés miatt a területen járó teherautók mély keréknyomokat hagytak maguk után, melynek következtében még a terepjáró is igen könnyen fennakad, de végül nem volt ilyen problémánk. Még megküzdöttünk egy az útra dőlt nyárfával, s folyamatosan haladtunk pontról pontra, de válaszunk nem érkezett. Néha egy macskabagoly kiáltása hasított át az éjszakán, s a Hold még mindig bevilágította a környéket.

A hatodik pont után kiértünk a műútra, és ott folytatattuk utunkat . Mielőtt elértük volna a hetedik pontunkat, a terepjáró elé egy vadmalac szaladt ki, majd még egy, és végül a koca is megjelent a lámpafényben. Néhány pillanatig néztek minket, majd bevetették magukat a sűrűbe, s mi is folytattuk az utunk, míg elértük következő pontunkat.

Lejátszottuk először a sakálhangot, majd néhány másodperc múlva elég távolról ugyan, de belehasított az éjszakába egy család válasza. Kicsivel később, miután elhallgattak, egy gímbika eresztett szélnek néhány erőtlen bőgést. Elég korai volt még a hang, hisz igazán augusztus végén fogják megkezdeni nászukat a szarvasok, így nem csoda, hogy elég gyengécskére sikerült a kiabálás.

Sem a második, sem a harmadik lejátszásra nem jött végül válasz, így egy gyors reflektorozás után beültünk a terepjáróba, s tovább hajtottunk, mialatt egy vadmacskát pillantottunk meg a földúton. Az állat egy pillanatra felmért minket, majd gyors mozgással eltűnt a bozótosban.

Még egy óra előtt megjelent az égen a Fiastyúk, de a Hold a mai estén csak fél három körül tűnt el. Vetett még néhány pillantást narancssárgán a Földre, majd búcsút intett, s eltűnt a láthatárról. Mindeközben mi lassan elértünk a tizenegyedik pontunkra, hol megint csak nem kaptunk választ tevékenységünkre, s összepakoltunk, majd haza indultunk. Nagyjából négy óra tájékán értünk vissza Hajósra, hol hamar le is feküdtünk aludni.

2008. augusztus 14.

Az utolsó éjszaka napja. A legígéretesebb terület éjszakája. Ezekkel tudnám összefoglalni ezt a napot. Az eredmények azonban elmaradtak a várttól. Persze élményekben azért most sem volt hiány.

Az esti üvöltözés helyszínén észleltékl eddig a legtöbb sakál jelenlétét az akusztikus vizsgálatok során. Az ég alja narancssárgás volt, mikor megérkeztünk első pontunkra, és lejátszottuk a sakálok hangját. Vártunk, s közben a fülünkbe dongó szúnyogokkal hadakoztunk. Semmi válasz nem érkezett, így elraktuk felszerelésünket, de mielőtt tovább indultunk volna, még reflektorral végigpásztáztuk az előttünk elterülő földeket.

Távcsövünkön keresztül két világító szempárt fedeztünk fel. Kék színűk aranysakálokat sejtetett. Sokáig próbáltuk lesni őket, hátha kiderül, mikkel találkoztunk, de túl távol voltak, így visszaültünk a terepjáróba. Mikor azonban közelebb értünk az állatokhoz, megálltunk, s még egyszer körbe néztünk. Kicsit csalódtunk, mikor két őz alakja rajzolódott ki a lámpafényben, így hamar tovább indultunk.

Sokáig semmi válasz nem érkezett. Az erdő persze nem volt néha. Hol egy madár, hol más állat hangja törte meg a rovarok ciripelését. Néha ág reccsent a sűrűben, néhány helyen denevérek adták ki cerregő hangjukat.

De a harmadik lejátszásunk meghozta az eredményt. Váratlanul megszólalt egy magányos sakál, s az éjszakába kiabálta, hogy ő is a közelben van. Valóban ott is volt, hisz elég hangos volt a válasza. Ahogy befejezte, messzebbről egy másik egyed is hangoskodni kezdett, s mi sikerélményként könyvelhettük el a két választ.

Az ilyen alkalmak kárpótolják az embert az éjszakázásért, a fárasztó munkaért. A hangulata egy ilyen alkalomnak, mikor megszólalnak ezek a ragadozók, leírhatatlan. Boldogság, öröm, megelégedettség, de mindenekelőtt egy csodálat fogja el az embert.

Tovább indultunk, de a válaszok megint várattak magukra. Még azon a ponton is hallgattak a sakálok, hol előző alkalommal, márciusban egyszerre öt helyről kiabáltak családok és magányos egyedek egyaránt. Életem eddigi legnagyobb sakálos élménye volt az. Álltunk az autó mellett, és közelről, szinte ránk kiabált egy magányos egyed, s ebbe kapcsolódott bele a többi. Ezen a napon azonban csend fogadott minket.

A következő helyszín azonban kárpótolt. Alig játszottuk le a felhősödő égbolt alatt a sakálhangot, az erdő széléről egyből majd egy perces családi válasz érkezett. Álltunk, és szájtátva hallgattunk a koncertet. Legnagyobb sajnálatunkra azonban nem jöttek ki a tisztásra, így nem láthattunk őket. Pedig annál már nehezebben tudtam volna fantasztikusabb élményt elképzelni, minthogy a majdnem teljesen kerek Hold fényében sakálokat láthassak egy ilyen válasz után.

Szinte katartikus élménnyel indultunk tovább, s lassan elértünk egy korábban leégett területet. A hely kísérteties volt. Tavaly augusztusban tűzvész söpört itt végig, s most fekete törzzsel álltak a fenyők, barnult, megégett tűleveleikkel. Sokfelé már letermelték az így károsodott erdőket, s éppen egy ilyen helyen álltunk meg, közel a napi vizsgálat végéhez. A Hold bevilágított mindent, fényében kirajzolódtak az előbb már említett holterdő fáinak néma alakjai.

Felettünk denevérek cikáztak, az egyik fejemhez közel húzott el, éreztem a szárnyával csapott szelet is, valahol pedig egy gímbika böffentett néhányat. Egy macskabagoly is bekapcsolódott az éjjeli hangversenybe, s az előzőtől távol egy újabb bika hallatta gyengén hangján. Mielőtt indultunk volna a következő pontra, még egy harmadik szarvas is rákezdett, és azonban valamivel hosszabb ideig, kitartóbban bőgött.

Következő pontunkon mindössze gallyreccsenéseket és egy macskabagoly kiáltásait hallottuk, majd megérkeztünk az utolsó helyszínre, hol egyből feltűnt, hogy mennyi szentjánosbogár világít az aljnövényzetben. A halomnyi kis fényes bogár, mintha visszatükrözte volna az égen pislákoló csillagok fényét, formáját.

Hangulatos búcsúnak bizonyult ez a négy éjszakás „sakálüldözés” végére. A természet ismét élmények armadájával látott el minket, s ez olyan dolog, amit talán megköszönni sem lehet, csak tenni azért, hogy unokáink, gyermekeink is térhessenek így haza az erdőkből, vizekről, rétekről.

Forrás: Szent Korona Rásió / Gribek Dániel