őzbefogásGödöllő utcáit még lámpák világították be, mikor megszólalt telefonomon az ébresztő, elűzve rossz, vagy épp jó álmom. Nem tudom milyen lehetett, mert nem emlékszem arra, mik zajlottak le fejemben alvás közben. Egy gyors gombnyomással inkább elnémítottam telefonom, s szemem becsukva, mit sem törődtem azzal, hogy kelni kéne. Szerencsére azonban a készülék újra megszólalt egyre erősödő hangján, s végül megadtam magam, kimásztam a puha ágyból, s nekiláttam felmelegíteni egy bögre vizet, hogy az abból elkészített kávé segítségével életképes formába hozzam magam. Pedig nem volt nagyon korán, mindössze öt óra múlt tíz perce.

Volt még időm, hisz hatkor indult buszunk az egyetem elől Tiszapüspökibe, hol őzbefogás gyakorlaton kellett részt vennünk. Felhúztam magamra nadrágom, ingbe, pulóverbe bújtam, s lábamra is felkerült új gumicsizmám, mely bizonyára már nagyon várta, hogy kipróbáltassék. Még egy mellényt kanyarintottam magamra, s tíz perccel hat előtt elindultam a megbeszélt helyre.

Már vártak a többiek, halk nevetgélés hallatszott messzebbről is, s ott álltak már tanáraink is indulásra készen terepjárostúl, bakancsostúl. Csak éppen a busz hiányzott. Néhány perces késéssel aztán már ez sem akadályozta gyakorlatra éhes csapatunk, s útnak indultunk Gödöllőről.

Autópálya, majd alföldi utak, Jászberény, Szolnok, és végül feltűnt a távolban a tábla, melyen az állt; TISZAPÜSPÖKI. Átmentünk a falun, s hamar megérkeztünk a gyülekezőhelyre, hol egy újabb terepjáró, s egy MTZ traktor fogadott minket pótkocsival.

Gyors eligazítást követően „brigádokra” oszlottunk, s elindultunk az őzbefogás helyszínére. A mi csapatunk Laci bácsit, a terület egyik vadőrét kapta meg felettesnek, így az ő terepjárójának platójára ugrottam fel, s kényelmesen elhelyezkedtem a hálókon.

Laci bácsi egyébként igen különös ember. Na, persze nem rossz értelemben, és nem vidéken, mindössze a pesti, városi emberekhez szokottaknak. Vékony, sovány teste, nagy bajsza még jó darabig előttem lesz, amint épp azt ismételgeti fennhangon, hogy „Ejj, tik vagytok az én brigádom, ti mán nem mentek tűlem sehova, egész nap velem fogtok dolgozni lelkecskéjim! Ti vagytok az én brigádom!”, vagy hogy „Ejj, akár az én gyermekjeim is lehetnétek, biztosan az én családotokba tartoztok!”. Mindezekhez pedig olyan szakmai tudás párosult, melyet vadőrnél talán még nem is láttam. Megfigyelőkészsége, tudásszomja páratlan Laci bácsinak.

Gyönyörű volt a reggel, mikor elindultunk a terepre. A nap még alacsonyan szemlélte a világot, az alföldi síkságot, de októberi sugarai kellemesen melegítették az ember homlokát.

A terepjáró platóján ülve hol jobbra, hol balra néztünk, kutattuk az ismeretlen tájat. Előbb két nyulat pillantottunk meg a friss vetésben, majd a traktorok járta földön egy fácánkakas is utunkba akadt. Legtöbb helyen művelték a földet, s ilyenkor ölyvek köröztek a táblák felett, olcsó zsákmányban reménykedve.

A távolban hét őz is feltűnt. Őket kerestük, rájuk vágyunk, hisz őzbefogás céljával érkeztünk, hogy a hálóba hajtott állatokra adót szerelhessünk, s így segítsék az információszerzést erről a fontos vadfajunkról.

A módszer nem volt túl bonyolult, mindössze kiválasztottunk egy még lábon hagyott kukoricasávot, s ennek elejére és végére hálót állítottunk, s az őzeket megpróbáltuk belehajtani ezekbe. Hosszabb kukoricásnál középre is került egy háló, hogy a befogás sikeresebb legyen. Célunk négy őzbak nyakörvezése volt.

Néhány perc múlva megérkeztünk az első kukoricacsíkhoz, hol a lehetőségekhez mérten gyorsan és mindenekelőtt halkan elrendeztük a hálót, majd a terület elején vonalba felállva elindultunk a közepe felé. Alig mentünk pár métert, az egyik őz máris áttört a hajtósoron, így visszafordultunk, s csakhamar hálóba is tereltük az állatot. Szemeit letakarva, lábait és fejét rögzítve hamar kiderült, hogy egy már korábban megjelölt sutát fogtunk, így kicserélték az adót a nyakán, s szabadon engedték.

Újra elindultunk a kukoricásba. Nem túl hangosan beszélve sétáltunk a tövek között, miközben nyulak futottak át hol előttünk, hol mögöttünk. Akadt olyan hosszúfülű is, amelyik szinte láb alól kélt, frászt hozva a hajtóra. Újra visszatört egy őz, hallatszott a kiáltás, így ismét visszafordultunk az első háló felé. Suta. Gyorsan kiszabadították a hálóból, s mehetett a maga dolgára – nekünk bakok kellettek.

Azok azonban nem nagyon akartak jönni. Több sutát is fogtunk, de agancsos egy sem akadt a kezünkbe. Néha egy fácán rebbent fel kakatolva a közelünkbe, majd a hajtás végén komoly apróvadbőség fogadott minket a háló előtt. A szárnyasok tömegesen rugaszkodtak levegőbe, a nyulak fejvesztve rohantak minden irányba – kicsit meg voltak zavarodva.

Következett a hálók összeszedése. Kihúztuk őket a tarlóra, szántásra, ott összetekertük, s máris felkerültek a teherautóra. Indultunk a következő helyre, mely egy hasonló méretű kukoricás volt. Itt újra elrendeztük fogóeszközünk, s hamar megindultunk a tengeriben. A nap egyre melegebben sütött, a pulóver, mellény lekerült mindenkiről, s pólóban hajtottuk a vadat.

Végre aztán elkaptuk az első bakot. Rákerült az adó, s ő is szabadon távozhatott, mit társai. Már csak két bakot kellett elkapnunk, hisz az első suta miatt csak ennyi eszköz maradt.

Ahogy haladtunk a sorok között egyszerre egy suta jelent meg előttem. Megtorpant, nézett, majd balra vette az irányt, s ész nélkül rohant, végül áttört a hajtósoron. Visszafordultunk, s meg is leltük a hálóba akadva.

Ebben a hajtásban még egy bakot fogtunk, így már csak egyre volt szükségünk. Szerencsénk azonban több nem volt ebben a kukoricasávban, úgyhogy a hálók begyűjtése után pihenő következett. Elfogyasztottuk szendvicseinket, enyhítettük szomjunk, s hűsöltünk egy kicsit az árnyékban, hisz a déli nap rendesen megizzasztott minket a fülledt kukoricásban. Közben pedig Laci bácsi tapasztalatait hallgattuk, mit szeret, mit preferál leginkább a vaddisznó. Említettem már tudásszomját, ennek élő példája volt ez a rögtönzött előadás, hisz csak azért tartott a háznál egy vaddisznót, hogy mindennel kínálgatva kitapasztalja, milyen táplálékot fogyaszt legszívesebben a sörtés vad.

A pihenő után újra kocsira pattantunk, s egy újabb területre mentünk át. „Hidd el nekem, hogy itt lesz bak!” – győzködte Laci bácsi tanáraimat, s valóban, igaza is lett. Méghozzá hamarabb, mint gondoltuk. A tábla kicsinysége miatt csak a két végébe akartunk hálót rakni, de szinte még erre sem volt szükség. A mi oldalunk éppen elkészült, mikor túlról érkezett a telefon, megvan a harmadik bak, így felkerült a negyedik adó, mehetünk haza.

Szerencse. Ráadásul abból is elég nagy, hisz éppen állították a hálót, mikor az állat beleszaladt – hajtás nélkül. Ritka szép bak volt, agancsát 500 g-ra becsülték. Nekem csak képről volt szerencsém látni. Talán éppen most is ott válogat az egyik árokszélen.

Alig raktuk fel a hálót a kukoricásban, szedhettük is le, s visszaindultunk a társaság telephelyére. Gyönyörű volt a táj. Többfelé művelték a földet, nyulak figyeltek minket feszülten, őz is akadt szép számmal. Az égen egerészölyvek szitáltak, s mi búcsúztunk Tiszapüspökitől.

Nagy élmény volt, s hasznos is. A felhelyezett adók segítségével vadgazdálkodásunk egy újabb lépést tehet majd a minőségjavítás terén. Az így nyert adatokat majd a gyakorlatban is használni lehet, sőt kell is a későbbiekben.

(A kutatást a Szent István Egyetem Vadvilág Megőrzési Intézete végzi)

Forrás: Szent Korona Rádió / Gribek Dániel

0
0
0
s2smodern
powered by social2s