Nyomtatás
Találatok: 7962
a vadgazdálkodási technikusképzés kiárusításaAvagy kinek az érdeke a vadgazdálkodási technikusképzés kiárusítása
Október elején elhatároztam, hogy utánajárok egy komoly társadalmi veszélyességgel, és igen súlyos, rendkívüli szakmai következményekkel fenyegető „ügynek”. Tulajdonképpen mindig is irigyeltem a rázós témát felgöngyölítő oknyomozó újságírókat, ezért – bár reménykedtem abban, hogy az egész csupán „kacsa”, s megcáfolják a vélelmemet – kíváncsian, de óvatosan fogtam hozzá a munkához. Hívószám kijelzés letiltva, telefon feltöltve, a hirdetés szövege előttem hever az asztalon, a kérdéseim többsége lejegyzetelve. Nagy levegő, aztán tárcsázás, párszor kicsöng, majd egy öblös férfihang jelentkezik a vonal túlsó végén…

A napszaknak megfelelően köszönök, s előterjesztem, hogy mit is szeretnék:

- Egy ismerősömtől kaptam meg az önök elérhetőségét. A vadgazdálkodási technikusképzés iránt érdeklődnék. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy mi az a vadgazdálkodás, de szeretném, ha vehetnék egy puskát és állítólag a maguk által kiadott bizonyítvánnyal megúszhatnám a vadászvizsgát – hazudom szemérmetlenül, de elszántságom felülkerekedik az erkölcsi gátlásaimon, így tovább folytatom. – Úgy hallottam, hogy ez a tanfolyam rövidebb ideig tart és olcsóbb, mint a vadászvizsga-előkészítő kurzus. Ráadásul nagyon elfoglalt ember vagyok, és a beosztásom sem engedi, hogy rendszeresesen elmaradjak a munkahelyemről.

- Hát, tulajdonképpen a papírforma szerint tizenkét konzultációs napunk van, de amennyiben nem tud mindig itt lenni, akkor le tudjuk dokumentálni a dolgot. Egyébként csak egy akármilyen érettségi bizonyítvány kell a beiratkozáshoz, 150 ezer forintba kerül és államilag elismert technikusi végzettséget lehet nálunk szerezni, melyet a vadászati jogszabályok középfokú képesítésnek ismernek el. Az oklevelet mi állítjuk ki, ezzel bárki lehet akár hivatásos, akár sportvadász, vezethet társasvadászatot, és nem kell külön fegyver elméleti meg lövészvizsgát tenni, csak a technikusminősítő próbatételen kell megfelelni… – kapom a választ, amely – nem tagadom –, egy kissé „leforrázott”, de azért folytatom a faggatódzást.

- Jaj, az a vizsga nagyon komoly? Csak azért kérdezem, mert én sohasem szerettem a biológiát, s gondolom, hogy itt egy csomót kell állatokról tanulni…

- Nem feltétlenül. Bár én nem vagyok vadász, nekem is csak súgták, hogy ebben a tanfolyamban most van biznisz, így a munkaügyi központnál minden papírt kiváltottunk, és eddig már négy húszfős csoportunk végzett. Egyébként három hétvége alatt lezavarjuk az oktatást, de mondom, hogy nem kell mindig itt lenni. Ha befizeti a tandíjat, akkor nyilvántartásba vesszük, megcsináljuk a papírmunkát, a vizsgán meg úgyis mindenki átmegy, ezt garantálni tudom..

- Rendben, a pénz nem gond, majd még jelentkezni fogok, viszonthallásra!

Na ez aztán szép kis történet. Három hétvége, jelenlét nuku, vizsga „lezsírozva”… És nem ez az egyetlen ajánlat, azóta vagy öt, nagyjából hasonló feltételekkel rendelkező hirdetést láttam.

Eszembe jut, hogy húsz éve, amikor remegő térdekkel, gombóccal a torkomban először léptem át a „Szentély”, az oladi vadásziskola kapuját, én voltam a világ legboldogabb és legbüszkébb embere. Persze, kár lenne tagadni, tartottam a rám váró megpróbáltatásoktól, a szigorú tanároktól, a felelésektől és dolgozatoktól, a megerőltető gyakorlatoktól, s attól, hogy esetleg nem leszek képes teljesíteni a követelményeket. A félelmeim, hála Istennek, alaptalannak bizonyultak, végeztem, sőt a szakmai felsőfokú tanulmányaim során soha nem éreztem azt, hogy a szükséges alapok hiányoznának. Jó iskola volt, s a szakoktatás rendszere is garanciát jelentett arra, hogy aki akkoriban valamelyik intézményből végzett vadgazdaként kikerült, annak a gondjaira nyugodt szívvel rá lehetett bízni egy vadászterületet, a kételkedés legparányibb szikrája sem kellett, bármelyik munkáltató agyából kipattanjon, akár az Oladon, Csongrádon, Barcson, Mátrafüreden, Sopronban vagy a Szegeden végzett pályakezdő fiatal felvétele során. Most meg: az sem gond, ha a fácánkakast valaki nem tudja megkülönböztetni a szarvasbikától! Arcpirító, gyalázatos, szégyen…

Ide jutottunk. Pedig hazánkban a vadgazdálkodási szakképzésnek jelentős hagyományai vannak. A magyarországi szakoktatási intézményekből jeles szakemberek, elismert vadgazdálkodók kerültek ki az elmúlt évtizedek során. A tervszerű szakoktatás szükségessége a vadászati, vadgazdálkodási feladatokat ellátó szakszemélyzet számára az 1800-as évek elején került előtérbe. Az első magyar nyelvű erdész-vadász tanfolyam 1806-ban Keszthelyen indult, Festetics György kezdeményezésére. Az 1868/69-es tanévtől a selmecbányai Erdészeti Akadémián megkezdődött a vadgazdálkodás felső szintű oktatása is. Ezt követően sorra létesültek erdő- és vadőri szakiskolák Királyhalmán (1883), Görgényszentimrén (1893), Liptó-Újváron (1886), Vadászerdőn (1885), Hidasligeten (1918), majd Esztergomban (1924). Napjainkban 11 közép-, és 6 felsőfokú oktatási intézményben lehet vadgazdálkodási képesítést szerezni. És emellett még több tucat „Ulibuli” Bt., valamint „Fiktív” Oktatási Kft. szervez gyorstalpaló, „papírgyártásra” specializálódott vadgazdálkodási technikusképzést...

A vadászati szakoktatás közelmúltig érvényes alapstruktúrája 1993-ban, a szakképzésről szóló törvény elfogadását követően alakult ki. Az elmúlt években ez némileg változott, nemrégen a vadgazdálkodási technikusképzés kikerült a csak iskolarendszerben oktatható képzések köréből, zöld utat kapott a tanfolyami „szakemberképzés”, s így a szakmát végképp mély szakadékba taszították.

Azért, mert az Európai Unió (Jaj, Brüsszel már megint a vadászokon rúg egy nagyot? A szalonkatilalom nem volt elég?) felé benyújtandó statisztikai jelentések javításához ki kellett venni egyes képzéseket az iskolarendszerből …és hát a kalapba a vadgazdálkodási technikusok is belekerültek. Halkan teszem hozzá, tíz éve még azt hirdették, hogy „a tömegképzés helyett a minőségi oktatásra kell fektetni a hangsúlyt”. Ez ám a következetesség…

Gondoljanak csak bele: ha ugyanez a tendencia az egészségügy, az élelmiszeripar vagy mondjuk a műszaki képzések egyes szakterületeit is érinti, ott is el lehet sajátíttatni a szakmát összességében 26 órás (!) tanulmányi idő alatt, akkor mire számíthatunk a jövőben? A statisztika javulni fog! Éljen! Csak hát éppenséggel rossz gyógyszert kapunk a kórházban, megmérgeznek bennünket a sokszoros dózisú élelmiszer-adalékokkal vagy rosszul rakják össze az autónk fékberendezését – mert nem értenek ahhoz, amiről papírjuk van, s amit csinálnak. De hogy a suszter maradjon a kaptafánál, a vadász meg a területen, majd valamelyik „gyorstalpalós” szakember szépen agyondurrant bennünket, mert a 26 órás (!) tanmenetbe nem fért bele, hogy elmondják neki: hangra vagy mozgásra nem szabad a bokorba lőni…

Ráadásul, úgy vélem, ebben a szakmában elengedhetetlenül fontos volna, hogy a tanulók a gyakorlatban, kint a vadászterületen sajátíthassák el azokat a tapasztalatokat, melyek birtokában a honi vadgazdálkodás értékes szakembereivé válnak, de – márpedig több hirdetéssel is próbálkoztam, alaposan kifaggatva a tanfolyamszervezőket – gyakorlati képzés csak papíron van! Nesze neked,! Ennyit a több évtized alatt módszeresen felépített magyar vadgazdálkodási renoméról…

A fülembe cseng az a Nemeskéri-Kiss Gézától, a koronauradalmi birtokok fővadászmesterétől származó idézet, amely tán a legszebben hangzó és legkifejezőbb, vadőrökről szóló mondat: „A hivatásos vadász Isten legszebb templomának, az erdőnek a papja, de egyben csendőre is annak". Adott a hasonlat: milyen pap az, aki nem olvasta végig a bibliát, vagy milyen csendőr az, aki életében nem látott bilincset…

Azzal, hogy a vadgazdálkodási technikusképzés kikerült az iskolarendszerű képzések köréből, nemcsak a szakembergárda „felhígulását” lehet prognosztizálni, hanem egyéb – hatalmas társadalmi veszélyességet sejtető – következményekkel is számolni kell. Miután iskolarendszeren kívül is oktathatók vadgazdálkodási technikusok, ráadásul a minimum óraszámok, illetőleg a képzési idő sincs meghatározva, és nincs semmilyen kötelező – ráépüléses rendszerű – bemeneti kompetenciája vagy előfeltétele, bárki indíthat ilyen végzettséget adó tanfolyamot, ha a munkaügyi központ felé bejelenti, és alapvégzettségtől függetlenül bárki, aki érettségi bizonyítvánnyal rendelkezik, részt vehet ezeken a tanfolyamokon.

Sajnos, körüljárva a témát, a képzési felhívások alapján feltérképezve a jelenlegi gyakorlatot az esetek túlnyomó többségében a tanfolyami tanmenetek, az előadók személye és a képzések időtartama, illetőleg a szakmai tartalma nem éri el a minimálisan elvárható szintet, sőt, jócskán el is marad attól. A végzett, vadgazdálkodási technikusi oklevéllel rendelkező hallgatók tudása pediglen messze alulmúlja a korábbi, iskolarendszerű képzésben képesítést szerző tanulókét.

Mindemellett arról sem szabad elfeledkezni, hogy a végzett „szakemberek” a természet javaival fognak gazdálkodni, és a rájuk bízott természeti értékek kezelésével – a kellő ismeretek és a gyakorlat hiányában – adott esetben komoly, akár visszafordíthatatlan természeti-környezeti következményekkel, az ökológiai egyensúly összeomlásával járó károkat tudnak okozni.

További – s talán ez a legfontosabb szempont – problémát okoz, hogy a jelenlegi formában induló technikustanfolyamokra jelentkezők egy része az állami vadászvizsga letétele helyett választja ezt a lehetőséget. Nem nehéz belátni, hogy a tudásgarancia hiányában ezáltal olyan kezekbe kerülhetnek vadászfegyverek, amelyekben a biztonságos fegyverkezelésre vonatkozó előírások betartására vajmi kevés az esély. Nem szeretnénk vizionálni, de ez a jelenség maga után vonja a vadászbalesetek lehetőségét. Kérdés: hány tragikus, végzetes kimenetelű vadászbalesetnek kell bekövetkeznie ahhoz, hogy felismerjék az iskolarendszeren kívüli vadgazdálkodási technikusképzés társadalmi veszélyességének a tényét?

Ki vállalja ezért a felelősséget, vagy ki tud az áldatlan állapotok megszűntetéséért bármit is tenni? A vadászkamara ez esetben nem tud (vagy nem mer) konfrontálódni, egyesek az Európai Unióra kenik az egészet, mindenki hárít, ködösít, terel, miközben egy maroknyi érdekcsoport súlyos milliókat kasszíroz. Matekozzunk egy kicsit: 20 jelentkező, 150 ezer forintjával számolva összesen 3 millió forint bevételt jelent, a költségoldalon a szakelőadók (ha egyáltalán vannak ilyenek) óradíja, meg a vizsgaszervezés és az adminisztráció áll. Ez legyen – nagyvonalúan számolva – uszkve másfél millió. A másik másfél millió a szervező nyeresége. Egy tanfolyami csoportnál! Ugye, megéri?

Az egészben az a „leggyönyörűbb”, hogy külön-külön nézve a döntéseket, nem fedezhető fel az az igencsak tudatosnak tűnő, gondosan kiépített rendszer, amely nyilván a jogszabály-előkészítés során az akkori szakapparátus tagjait is érdekeltté tette. Vagy csupán véletlen, figyelmetlen, elhamarkodott döntések születtek? Mert hát nézzük csak kronológiai sorrendben: először a vadgazdálkodási technikusképzés kikerül az iskolarendszerből, de a kutya sem jelentkezik ezekre a gyorstalpalókra. Azután napvilágot lát a vadászati törvény végrehajtási rendelete, amely szakmai középfokú végzettséghez köti a vadászatvezetői tevékenységet. Ezután felgyorsulnak az események, egyik napról a másikra bejelentik kétes szakmai hátterű gazdasági társaságok, hogy indítják a képzést. Majd jönnek valakik, akik előadóként és/vagy vizsgáztatóként bizonyítványhoz juttatják azokat is, akiknek a felkészültsége általában „kissé hiányos”, de mert befizették a képzési és a vizsgadíjat, sikeresen teljesítik a minimális követelményeket. Én nem is kombinálok tovább, a konkrét szereplőkre vonatkozó elméletek felállítását inkább a nyájas olvasók fantáziájára bízom…

Pénz ide, pénz oda, ez a társadalomra igen veszélyes döntés volt, akárkinek a lelkén szárad, mert egyrészt etikátlan azokkal szemben, akik éveket töltöttek az iskolapadban, hogy egy ilyen – véleményem szerint a történtek után a nullával egyenértékű – technikusi bizonyítványt szerezzenek, másodsorban aljasság a képzések szakmai, személyi és tárgyi feltételeivel rendelkező iskolákkal szemben, akiknek nem lesz tanulójuk, hiszen, ha hovatovább néhány óra, meg egy köteg húszezres elég a technikusi oklevélhez, akkor bolond lesz bárki éveket lehúzni egy oktatási intézmény falai között, harmadrészt életveszélybe sodorja a társasvadászatok gyanútlan résztvevőit, hiszen a saját felelősségét (meg a szakmai alapokat) sem ismerő vadászatvezető döntéseinek következtében bármikor bekövetkezhet a tragédia. Negyedrészt – és számomra ez legalább akkora szívfájdalom – sajnos azt jelenti ez az egész, hogy még mindig olyan emberek vannak döntési pozíciókban, akiket – s ez a napnál világosabb – a legcsekélyebb mértékben sem érdekel a vadászat-vadgazdálkodás jövője, és olyan gazdasági vállalkozások oktathatnak komoly – esetenként „veszélyes” – szakmákat, amelyeknek nincs meg a kellő szakmai hátterük. A képzőhelyeken néha a legcsekélyebb tárgyi feltételek sem állnak rendelkezésre, és a felkészítők tudása is hagy némi kívánnivalót maga után. Ezeknek a cégeknek a számára csak és kizárólag a saját, extraprofitot jelentő – úgymond – gazdaságos vállalkozói tevékenység az érdekes.

Tisztelettel kérném az ágazatban tevékenykedő munkáltatóktól, a szakmát féltőktől, a vadászatot szeretőktől, a vadgazdálkodás jövőjéért aggódóktól, s minden jóérzésű magyar vadásztól, hogy közösítsék ki, ne alkalmazzák vadászatvezetőként, ne foglalkoztassák hivatásos vadászként azokat a „papír-szakembereket”, akik az ilyen-olyan káefték és béték szervezésében zajló, technikusképzésnek csúfolt tanfolyamokon próbálták (valószínűleg hiába) a szaktudást megszerezni. Ezt etikai kötelességünk megcselekedni, de meg kell tennünk szakmai becsületből is, valamint szintén meg kell lépnünk a vadászat-vadgazdálkodás még megmaradt presztízsének védelmében. Aztán majd nyugodtan perelgessék a lelkiismeret nélküli tanfolyamszervezőket, akik kizárólag a könnyű pénzszerzést látják a vadgazdálkodási technikusok oktatásában, s önös érdekből visszaélnek a jog adta lehetőséggel, pár száz, papírral igen, de szaktudással nem rendelkező antitalentumot (tisztelet a kivételnek – akinek nem inge, ne vegye magára) rászabadítva az ágazatra.

Wallendums Péter

Az anyag a Pannon VadászVilág 2010/novemberi számában olvasható.

0
0
0
s2smodern
powered by social2s