Tartalomjegyzék

orvvadászatMi váltja ki, mit tehetünk ellene? Beszéljünk róla! - Gera Pál  vitaindtó tanulmánya.

Bevezető
Amíg 1995 és 2007 között az “Alapítvány a vidrákért” szervezet programjait koordináltam, nem egyszer kezdeményeztem szakmai fórumokat a címben jelzett kérdéskör átbeszélésére. A szakmai közösségek zömében köszönettel fogadták a témafelvetést, így nem egyszer együttesen is megfogalmaztunk általunk érdembelinek tartott javaslatokat, amelyeket – fellelkesedve munkánk remélt kedvező fogadtatásán – rendre elküldtünk az érintett államigazgatási adminisztrációk számára. Aztán a továbbiakban semmi nem történt. Pedig rendkívül súlyos problémáról van szó!

Ezért gondoltam úgy, hogy a témakörben magánemberként (lévén ma már nem tartozok egyetlen szakmai közösséghez sem) újfent összeállítok egy vitaanyagot, vagyis ismét kezdeményezek egy – remélhetően most már valóban termékeny végeredményhez vezető – szakmai párbeszédet. Hátha ami alapítványi vezetőként nem sikerült, magánemberként eredményt hoz. Célom, egyfelől felhívni a figyelmet a problémára, bár ez szakmai körökben aligha szükséges. De! Talán, ha megfelelő szakmai súllyal bír e kis összeállítás, akkor még a jogszabályok – ki tudja mikori? – újratárgyalása előtt komolyabb, szakműhelyek bevonásával történő átbeszélése is megtörténhet, olyan, remélhetően egyetértésen alapuló javaslatok megfogalmazásával, amelyek aztán beépülhetnek az új törvényekbe, és a megvalósításuk is megtörténhet a mindennapi munka során. (Bár az érintett szakmai közösségek egyezsége, lehet kissé földtől elrugaszkodott képzelgés).

Kérem, tiszteljenek meg azzal, hogy február végéig megírják számomra a véleményüket, valamint az Önök által ismert szakmai közösségek felé továbbítják a dolgozatot. Köszönöm!
Jelen összeállítás a saját véleményemet tükrözi, kizárólag vitaanyagnak szánom, témafelvezető kezdeményezésnek. Hasonló címmel és tematikában, 2008-ban készítettem már egy dokumentumot, amit az eltelt időszak során szerzett újabb ismeretekkel kiegészítettem. Kérem, fogadják barátsággal!

A legfontosabb kérdés: mi váltja/válthatja ki a rapsickodást?
Vad- és halállományunk, valamint a természetvédelmi oltalom alatt álló állatfajaink – nem egyszer tiltott eszközökkel és módokkal – történő üldözése és pusztítása (továbbiakban a rövidség és egyszerűség kedvéért: rapsickodás) olyan probléma, amely visszaszorítására, hangozzék bármilyen elcsépelt közhelyként is, végre meg kellene találnunk a hathatós ellenlépéseket. A szaksajtóban egymás után olvasni ilyen eseményekről, alkalmasint kedvderítő részeredményről is, amikor “horogra akad” egy-két tilosban járó polgártársunk. De ettől még a jelenség ijesztő mértékű, szó szerint, mert – és ennek a terepen dolgozó kollégák a megmondhatói – egyre gyakoribb, hathatósan fellépni ellene pedig jószerivel lehetetlen.
A “tilosban járók” többnyire többedmagukkal követik el a cselekményeiket, az esetek zömében jól szervezettek, eredményesen fellépni ellenük egy átgondolt és alaposan kidolgozott koordinációval, valamint minden érintett bevonásával lehetséges csak.

Vagyis országszerte szükséges lenne az államigazgatási egységek, a Nemzeti Park Igazgatóságok, a rendvédelmi szervek, önkormányzati szövetségek és civil/szakmai szervezetek, szövetségek által létrehozott ellenőrző hálózatok kialakítására. Régi igazság ugyanis: egy vadőr, egy természetvédelmi őr, egy csősz, egy halőr önmagában az általa ellenőrzött területen képtelen elejét venni és/vagy megakadályozni az ilyen cselekményeket.

Pedig ez feléjük úgymond munkakörükből adódó kötelező elvárás, ami egyszerűen nonszensz!
Se szeri, se száma azon különféle fórumoknak, ahol e témakör rendre és rendre felvetődik és borítékolható, olyan levethetetlen terhet jelent az érintett szakágazatoknak, amit a jövőben is kénytelenek lesznek cipelni. Csak az nem mindegy, hogy e kéretlen kolonc mekkora súllyal nehezedik a vállukra. Magyarán a kérdés az: az adott társadalmi, politikai, gazdasági, államigazgatási feltételrendszer és működési szabályozások mentén képesek leszünk-e olyan jogszabályi környezetet kialakítani, amire egy összehangolt közigazgatási és közösségi összefogáson alapuló hatékony fellépéssel érezhetően visszaszoríthatjuk a rapsickodást.
A kulcsszó ezen esetben a visszaszorítás, mert ezt kell elérnünk, ez lehet a reális cél.

Megszüntetni, végleg felszámolni e sajnálatos cselekményt nem leszünk képesek, de arra igen, hogy kézzelfogható eredményeket érjünk el. Ehhez pedig elsősorban a hatályos törvényi előírások, rendelkezések felülvizsgálata, valamint új szervezeti és működési rend kialakítása és működtetése szükséges.
Nagyon komoly természeti és gazdasági károkról van szó! 2008 márciusában tartottunk egy szakmai megbeszélést e témakörben Budapesten. Ott a Haltermelők Országos Szövetsége elnökének előadásában elhangzott: 2007-ben a kereskedelmi és fogási adatok összevetése alapján megállapítható volt, hogy 24 000 tonna halhús került a tógazdaságoktól, halászati szövetkezetektől a piacra, plusz még – a halászati szakemberek becslése szerint – ennek a mennyiségnek 40%-a, amelyet a rapsicok fogtak ki. Szintén e rendezvényen szembesülhettünk egy másik adatsorral is, amelyet az Országos Magyar Vadászkamara felkért előadója ismertetett. A számításaik szerint a legálisan elejtett nagyvadjainkon túl az orvvadászok további 6-8%-ot pusztítanak el évente: 2006-ban legálisan 260 000 nagyvadat lőttek a vadászok, és ennek a további 6-8%-át – hihetetlen nagy szám! – orvvadászok ejtették el. Az pedig még a vadgazdák számára sem mérhető igazán, hogy a rapsicok mekkora kárt okoznak az apróvadállományban. Napjainkra – vagyis alig három évvel később – mind a halászati, mind a horgászati, mind a vadászati szakemberek számítása szerint ezek a tendenciák tovább erősödtek. De hogy a természetvédelmi oltalom alatt álló állatfajok körében mekkora az ilyen jellegű veszteség, nem tudni, ezt senki nem kutatta (egyáltalán kutatható-e, számszakilag kifejezhető-e?), a mindennapi természetvédelmi terepi munkában résztvevők elmondása szerint azonban egyre komolyabb e fajok üldözése és irtása, illetve egyes madárfajok, pl. nyári lúd esetében a fészkeik kirablása is.

Már az előző parlamenti ciklusban úgy nézett ki, hogy a kérdés az akkori törvényalkotói plénum elé kerülhet, lévén a vonatkozó jogszabályok tárgysorozatba vétele valóságos elképzelésnek tűnt, mégsem valósult meg. Minden bizonnyal azonban mind a természetvédelmi, mind a vadgazdálkodási-vadászati, mind a halászatról, horgászatról szóló törvények e parlamenti ciklusban való újratárgyalása megtörténik majd, hiszen több mint tíz éve léptek hatályba. Igaz időközben valamennyi nevesített jogszabály kisebb-nagyobb mértékben módosult, de mára már megérett az idő arra, hogy új teljes törvényeket alkossanak az erre felhatalmazással rendelkező politikusaink. Így elvárható, hogy részletekbe menő, “elavult” szabályozásokat “kigyomláló”, helyükbe pedig napjaink elvárásának megfelelő előírások lépnek, amit meg kell előznie egy valós szakmai és társadalmi vitának is. Mindez egyébként szakmai szükségszerűség is, vagyis valamennyi olyan törvény felülvizsgálatának mielőbbi elvégzése elkerülhetetlen, amely a nevesített szakterületek, működési szabályait és feltételeit meghatározzák.

De nézzük, ki és miért is rapsickodik?
1. A hal és vadállományunkat, valamint számos oltalom alatt álló természeti értékünket sokan elsősorban az élelemszerzés miatt pusztítják, hiszen az elszegényedés és a kilátástalanság nagyon sok polgártársunk számára nem teszi lehetővé, hogy a kevés jövedelem vagy éppen annak hiánya miatt törvényes módon szerezze meg a napi táplálékot. Ezt szokás az úgynevezett “megélhetési bűnözés” fogalmával illetni, ami azonban egyszerűen elfogadhatatlan. A téma kapcsán egyébként megkerülhetetlen a falopások és az illegális erdőirtások (pontosabban illegális fakitermelés - a szerk.) kérdéskörének felemlítése is, mert napjainkban ezek is rendkívül komoly problémát okoznak.
Mit tehetünk? Ez a problémakör elsősorban nem hal-, vad- és természetvédelmi, erdőgazdálkodási kérdés. Ennél sokkal összetettebb, hiszen számos társadalmi, szociológiai és gazdasági nehézséget hord magában. Maga a jelenség egyfajta sajnálatos közösségi jelzés, és nem kell társadalomtudományi szakembernek lenni ahhoz, hogy tudjuk és megértsük: teljes felszámolása abszurd törekvés. Alighanem sok hathatós eszközzel az effajta rapsickodás ellen nem rendelkezünk és feltételezhető, hogy a jövőben
sem igen fogunk tudni eredményesen védekezni – legfeljebb papírra vetett, de betarthatatlan törvényi előírásokkal – mindaddig, amíg a társadalmunk jelentős tömegei szegénységben/mélyszegénységben élnek.

2. A rapsickodást kiváltja az is és ennek mértéke sem lebecsülendő (sőt!), hogy vendéglátóipari-egységek, esetleg hal- és vadterméket forgalmazó áruházak azt így olcsóbban tudják beszerezni és értékesíteni. Jól szervezett, jól felszerelt társaságok, kiépült felvásárló és terjesztőhálózattal, valamint gyaníthatóan valamilyen szintű államigazgatási, gazdasági (politikai?) és feltehetően az érintett területeken gazdálkodók (vadászok, erdészek, halászok stb.), esetleg rendvédelmi szervek körében kialakult kapcsolatokkal. De a falopás és illegális erdőirtás terén is nevesítenünk kell e csoportot, mert bizony ott is tetten érhető a cselekedetük.
Mit tehetünk? Összehangoltabb rendvédelmi, halászati-, vadászati és természetvédelmi, erdőgazdasági szakhatósági fellépéssel, valamint társadalmi őrszolgálatok életre hívásával, valós jogosítványok felruházásával és így történő bevonásával tudnánk jobb eredményeket elérni.

3. Előfordul, hogy kizárólag hússzerzés a kiváltó ok, de nem az 1-es és 2-es pontban vázoltak miatt, hanem mert az így cselekvő önmaga, a családtagjai, esetleg a baráti köre számára akar egy-egy alkalommal élelmet biztosítani. Itt kell felemlíteni a közösségeken belüli „félrelépőket”: pl. horgászegyesületeknél, halgazdaságoknál, vadásztársaságoknál az úgynevezett „belső orvhorgászatot”, „belső orvvadászatot”. De talán ide sorolható az úgynevezett „birtoklásvágy” miatti rapsickodás is, vagyis csak azért ejtenek el „kívánatos fajokat”, hogy rendelkezzenek azok kikészített trófeájával.

Mit tehetünk? El kell érni, hogy minden ilyen esetben a tettet elkövető valóban bíróság elé kerüljön, és ezzel együtt, hogy a bíróságokon az ilyen ügyeket valóban a súlyuknak megfelelően ítéljék meg. Mindaddig, amíg az ilyen ügyekben az ítélethirdetésre akár éveket kell várni, majd csupán az okozott kárral összhangban nem lévő pénzbírságokat és/vagy felfüggesztett börtönbüntetést rónak ki, komoly eredményt nem leszünk képesek felmutatni.

4. Szintén kiváltó ok az úgynevezett “kirekesztettség érzése”, vagyis olyanok rapsickodása, akik valamilyen okból – többnyire pénzügyi nehézségek miatt, vagy egy adott közösség ellene irányuló “ellenszenvének” hatásaként – nem tagjai sem horgászegyesületnek, sem vadásztársaságnak.
Mit tehetünk? Ez a probléma sem elsősorban hal-, vad- és természetvédelmi kérdés, mégis, ha kiderül, hogy valaki ezen ok miatt adta a fejét a tiltott cselekedetre, ugyanúgy kell eljárni, mint a 3-as pontban jeleztük.
5. Kiváltó ok lehet a „betartás” is, vagyis akadnak, akik csak azért adják fejüket az illegális cselekedetekre, mert így egy adott közösségnek kellemetlenséget okozhatnak. Például tagadhatatlanul gondot jelent az is, hogy az elmúlt évben alaposan átrendeződött a magyarországi vadásztársasági struktúra, több száz új, területtel rendelkező vadásztársaság alakult. És ez nem ment zökkenőmentesen: a területviták, a presztízsharcok még napjainkban is mindennaposak és ezek kihatással vannak az élővilág védelmére is.
Mit tehetünk? Lásd a 3-as és 4-es pontot.

6. Szintén kiváltó ok, főleg fiatalok körében, a “csak azért is megszerzem” hozzáállás, lévén számukra még nincs legális mód halászni, horgászni, vadászni, de a zsákmányszerzés motivációja olyan erős, hogy azt csak egy adott faj vagy fajok tényleges megszerzésével képesek elérni.
Mit tehetünk? Gyerekkorú elkövetők ellen a jogszabályok nem tesznek lehetővé semmiféle szankciót. Esetükben a felvilágosítás lehet csak az egyedüli megoldás. Ha fiatalkorúakról van szó, tehát 14 és 18 év közötti fiatalokról, érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a felelősségre vonhatásukra hatályos előírások elég szigorúak-e?

7. Sokkal veszélyesebb „módi” a rendszerváltással életre hívott újgazdag vadászelit kialakult szokásrendje: ha másért nem, hát aktuális divatként, státuszszimbólumként vadásznak védett állatfajokra, valamint tilalmi időben vadászható fajokra. Agresszív, önmaguk elől mindent elsöprő társaság ez, sok pénzzel és gyaníthatóan – igaz nem tudni mikor és milyen formában – gazdasági és politikai kapcsolattal.
Mit tehetünk? Esetükben a tájékoztatásnak semmi értelme, hiszen tudatában vannak, hogy cselekedetük milyen visszafordíthatatlan kárt okoz. Mindaddig azonban, amíg az említett kapcsolatrendszerük miatt “védettséget” élveznek, vagyis amíg sem hatóság, sem társadalmi szervezet nem képes elérni a bíróság elé kerülésüket, tehetetlenek vagyunk.

8. Szintén ide tartozónak mondható az az “újgazda réteg”, aki a megszerzett, tulajdonába került vagy bérletbe vett földterületen nem hajlandó eltűrni semmiféle korlátozást, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a saját akaratának szerezzen érvényt. Ez pedig általában köszönőviszonyban sincs egyetlen hatályos szakmai elvárással sem.
Mit tehetünk? Lásd a 3-as pontban írtakat.

9. Akadnak, akik a védett állatfajainkat, elsősorban a ragadozókat a tőlük való félelem miatt igyekeznek törvénytelen eszközökkel elpusztítani, így védvén meg, pl. a háziállataikat, vagy a díszgalambjaikat.
Mit tehetünk? Elsősorban a tájékoztatás fontosságát kell hangsúlyozni, hatékony és közérthető módon kell megismertetnünk az embereket a ragadozó madarainkkal és emlőseinkkel. Ugyanakkor, ha kiderül, valaki mégis elpusztított védelem alatt álló ragadozót, akkor a 3-as, 4-es és 5-ös pontban foglaltaknak megfelelően kell eljárni.

10. Védett és vadászható állatfajaink esetében az életmódjukból adódó esetleges károkozás, illetve annak jogszabályi rendezetlensége is kiváltó ok. Sőt, vélhetően emiatt éledtek újjá és terjednek egyre több területet érintve országszerte a rapsic-fogások fortélyai, illetve ez válthatta ki újabb orvvadász „trükkök” megszületését is.
Mit tehetünk? A felvilágosításnak ebben az esetben nincs sok értelme, hiszen átgondoltan, tudatosan üldözik az általuk nemszeretem jószágot. Természetesen, ha ez bebizonyosodik, akkor a bíróság elé állításuk és elítélésük elvárható. Ugyanakkor mégsem ez a megoldás, hanem egyfelől ki kell dolgozni a kérdéses fajokra az élőhelyvédelmi-alapelveket, és azoknak a figyelembe vételével is kell agrárkörnyezetgazdálkodási és/vagy természetvédelmi támogatásokat biztosítani a számukra; a vidra esetében van már egy még 2007-ben kidolgozott élőhely-fenntartási szempontrendszer, igaz azóta is az asztalfiókban porosodik. Fontos ez, már csak azért is, mert az elégedetlenség egyik legfőbb kiváltó oka, hogy a gazdát ért kárért semmiféle kártalanítás nem jár, mert azt sem a hazai, sem az uniós jogszabályok nem teszik lehetővé. El kell tudnunk fogadtatni – és ez csak támogatási formákkal történhet –, hogy az élőhelyek fenntartásával fogadják el e fajok jelenlétét.

11. Tapasztalni azt is, hogy a különféle, uniós tagságunkból adódó és így kötelezően átvett természetvédelmi korlátozások/elvárások vezetnek a védett állatfajainkat érintő rapsickodáshoz, tekintve, hogy akadnak, akik olyan tehernek tekintik azokat, amelyekkel egyáltalán nem tudnak, sőt nem is akarnak azonosulni, pl. területük Natura 2000-es besorolása ragadozó vagy vízimadarak fészkelése és az avval együtt járó gazdálkodási korlátozások miatt.
Mit tehetünk? Lásd a 10-es pontban írtakat.

12. A ragadozóink pusztítását okozhatja a nem közvetlenül ellenük irányuló tevékenység is, pl. rágcsálók ellen kiszórt mérgezett gabonaszemek. Feltehető, hogy az elmúlt években többször is tapasztalható ragadozó madárpusztulások elsősorban erre vezethetők vissza.
Mit tehetünk? Fontos lenne az érintett gazdaközösségek számára felvilágosító előadások tartása és/vagy kiadványok megjelentetése, ingyenes továbbítása, amelyekben a mérgek felhasználhatóságáról, hatásáról, alkalmazási módjairól lenne szó.
Talán nagyjából sikerült összefoglalnom a kiváltó okokat. Ezek lehetnek hát a „jelzések”, ezekre kell megtalálni a hathatós megoldásokat. Mindazonáltal látható, hogy egységes válasz a rapsickodás visszaszorítására, már csak azok eltérő motivációja miatt sem adható. Külön külön, kiváltó okonként kell elemezgetni őket, tekintettel a hatályos jogszabályi előírásokra és a büntetési tételüket a valós súlyuknak megfelelően kell meghatározni majd az új törvényekben. A kérdés azonban az:
Megfelelőek-e a hatályos rendelkezések és a büntetési mértékek vagy sem? Ha igen, miért nem alkalmazzák azokat?
Meg van-e az elégséges terepen dolgozó és hozzáértő szakembergárda, akik elejét vehetik az ilyesfajta cselekedeteknek vagy nincs?
A halőrök, vadőrök és természetvédők rendelkeznek-e valóban hatékony jogosítványokkal, amelyekkel eredményesen felléphetnek a rapsicok ellen?
Egyáltalán e szakemberek jogi megítélése megfelelő-e, pl.: jelenleg a halőrök nem hatósági személyek, ezen mindenféleképpen változtatni kellene.
A hatósági jogosítványokon kívül valóban van-e olyan rendelkezésünkre álló jogilag engedélyezett eszközrendszer, pl. társadalmi őrszolgálat létrehozása,
amellyel ezeket a cselekedeteket visszaszoríthatjuk? Cél-e egyáltalán az államigazgatási egységek részéről civilek bevonása?

A cikk nem ért véget, kérjük lapozzon.
0
0
0
s2smodern
powered by social2s