A VADÁSZAT

diósgyőri vár déli kapuján át a kb. 500 000 m2 területű, az erdős hegyoldalba is felhúzódó vadaskert felé lehetett kijutni. Tudomásunk van arról, hogy Nagy Lajos 1355-ben kezdte meg a Csenik nevű birtoknak vadaskertté való alakítását, cserébe másik malmot adott a pálosoknak a Szinván itt álló malmuk helyett. A vadaskertek fogalmán nem azt kell értenünk, mint manapság. A középkori vadaskertek több tízezer, olykor több százezer hold területű, vadban gazdag erdőségek voltak, ahol szabadon járt-kelt vad és vadász egyaránt.
Minden valamirevaló középkori uralkodó körülvette kastélyait, pihenőhelyeit vadaskertekkel, melyekbe szinte kötelességszerűen meginvitálta a vendég uralkodókat, követeket többnapos vadászatokra. A hattyú már a XIII. századi forrásokban is szerepel, és még a XV. században is vadásztak rá hálóval, és az akkor már elterjedőben lévő golyós fegyverrel. Voltak viszont a magyaroknak tevéik, a Képes Krónikában is szerepelnek a kétpúpú teherhordók, a Magyarok bejövetele című jelenetben. Valószínűleg csak a tatárjárás idején pusztultak ki, a történelmünk során később szereplő tevék már nem hazai tenyésztésből származtak.
A Kárpát-medence vadjainak legnagyobb részét a medve, a vaddisznó, a farkas, róka, szarvas, dám, őz, vadmacska, borz, hiúz, nyest, nyúl, hód, görény, mókus, pele tette ki. A középkor óta világszerte kiirtotta az ember azt az állatot, melyet korabeli források csodálatosnak neveztek és írtak le, az őstulkot.A madarak közül a leghíresebbek a sasfélék voltak. Még 1896-ban is három sólyomfajt, galambász héját, és kilenc sasfajt regisztráltak Alsó-Fejér megyében.

vadászat volt a középkor legfőbb szórakozása és mulatsága. Már a gyermekek is gyakorolták a vad űzését, hiszen a vadászat fogásainak, módszereinek megtanulása a legjobb felkészülés volt az igazi feladatra, a harcra. Játékos begyakorlása a halálosan komoly tudnivalóknak, békebeli haditorna. A XV. századból valók az Estei Hyppolit bíboros, esztergomi érsekről szóló, vadászattal kapcsolatos leírások, melyekből kitűnik, hogy a gyermekként Magyarországra érkezett Hyppolit már hároméves korában jól megülte a lovat, mint ez szokás volt. A sólyommal való fácánvadászat mellett hamarosan a szarvasűzésben is jártasságot szerzett. Egyik, már felnőttkori medvevadászatának leírása szerint a módszerek nem változtak a Nagy Lajos korától eltelt mintegy 150 év alatt: ugyanúgy kerítették be a gyalogos és lovas hajtók, űzték a kutyák, és terítették le végül a vadászok dárdával a félelmetes hírű nagyvadat. Lajos király emlékezetes zólyomi medvevadászatát a Névtelen Minorita örökítette meg: Midőn az Úr ezerháromszázötvenharmadik évében Szent Katalin szűz napjára következő napon Lajos király Zólyomban vadászott, íme az elnyúló havasokban egyszerre csak szemberohant vele egy súlyosan megsebzett medve. A király vadászgerelyével támadt rá, hogy vakmerően leterítse a medvét, mint ahogyan már megszokta, hogy így terítsen le és öljön meg medvéket. Ebben azonban a mostoha szerencse és saját ügyességébe vetett elbizakodottsága megakadályozta: a nekivadult medve leterítette a királyt, s a két lábán huszonhárom sebet ejtett. Ha az isten oda nem vezérli Bessenyő Jánost, a dühös vad medve megölte volna Lajos királyt. De ez a Bessenyő János jobban szerette a királyt, mint önmagát: életét kockáztatva közbelépett, szembeszállt a királyra támadó medvével, kardjával megölte, s így megmentette a királyt a halál torkából. A medvevadászat nem volt veszélytelen mulatság: 1347-ben Bajor Lajos császár, Nagy Lajos öccsének, István hercegnek az apósa egy szerencsétlen vadászaton lelte halálát. Nem tudhatjuk, mennyire heverte ki Lajos király három évvel azelőtti, a nápolyi hadjáratok során szerzett sebesüléseit. Canosa ostrománál egy nagy kő verte le az ostromlétráról, a második hadjárat alkalmával pedig a csak tizenkét rántással eltávolítható szakállas nyílhegy roncsolta szét lábát. Mindez nem akadályozta abban, hogy az erdők királyát közelharcban próbálja legyőzni. A medvére nem távolról, íjjal vagy nyílpuskával vadásztak, a közvetlen közelről elhajított dárda vagy dobógerely volt a küzdelem eszköze.
Ugyanazokkal a fegyverekkel vadásztak, mint amelyeket a hadba vonulók használtak, íjjal, lándzsával ejtették el a vadat. A jól betanított ló a vadászatoknak legalább olyan fontos kelléke volt, mint a háborúknak. Korabeli ábrázolások szerint a XIV. században párhuzamosan használták az ősi reflexíjat és a számszeríjat, anélkül hogy a korszerűbbnek számító számszeríj kiszorította volna az előbbit. Ezeknek a fegyvereknek is megvolt a maguk speciális szerepe: a reflexíjat használója nyugodtan alkalmazhatta nagy embertömegben is, mivel függőlegesen kellett tartani. A számszeríjat lóháton nehezebb volt tartani és felajzani, a reflexíjból leadott percenkénti kb. 36 lövéssel szemben csak 5-6 lövés volt a teljesítménye, hatása és ereje azonban vitathatatlanul felülmúlta elődjét, a belőle kilőtt nyílvessző átütötte a szegecselt vértet is

mulatság és szórakozás mellett nem utolsósorban a zsákmányszerzés is célja volt a vadászatnak. A vaddisznó húsát ették az egész középkoron át, húsa és bőre tette kedvelt zsákmánnyá a szarvast, őzet, nyulat. A budavári gótikus szobrok kapcsán említettük a bőrruhák és lábbelik számtalan variációját, melyeket a szobrok ruházata alapján feltételezhetően a középkor embere viselt. Hasonlóan nagy szerepe volt az öltözködésben a prémeknek is, ruhadíszként, bélésként, takaróként egyaránt felhasználták őket. Megbecsülték a medve kemény szőrét is, szőnyegek, kocsipokrócok készültek belőle, viselték a medvebőr bundát és kucsmát is. Az elejtett állatok csontjai is feldolgozásra kerültek, számtalan csontgomb, övcsat, egyéb ruhadísz, félig megmunkált, felhasított és felfűrészelt csontok jelzik a diósgyőri várban is a csontmegmunkáló műhelyek létezését. A vár egész területén, körülbelül azonos kultúrrétegben kerültek elő a megmunkálás különböző fázisait mutató állatcsontok és szarvasagancsok. Egyik részük melléktermék és hulladék, más részük a megmunkálás különböző fázisait mutatja. Különlegességnek számit az itt előkerült csontból készült sakkfigura: mai szemmel sakkbástyának tűnik a 2,7 cm magas, geometrikus diszkkel ellátott, háromszoros tagolású kis bábu. Az ásató régész véleménye szerint a hazánkban előkerült kevés hasonló példánnyal összevetve inkább futó lehetett.

vadászatoknak már a nomád időktől kezdve egyik főszereplője volt a kutya. A komondor és a kuvasz, a puli egyaránt ősi magyar fajták, eredetükről azonban vitázik a kutatás. Györffy István véleménye egyenesen az, hogy a komondor csak a kunokkal, a puli pedig még később, csak a XVIII. század végén került Magyarországra, vadászkutyáink fajtáját pedig már nem tudjuk feltalálni. Miután a kutyákkal való vadászat legalább olyan ősi mesterség a magyarságnál, mint a solymászat, gyanítható, hogy az agár és a vizslafélék kitenyésztése sokkal régebben megtörtént, mint azt a kutatás feltételezi. Ez a két fajta a kétféle terepen történő vadászathoz idomult: az agár a sík vidékek gyengébb szimatú, de gyors lábú futóbajnoka, a látására támaszkodva cserkészi be a vadat. A vizsla, mint neve is mutatja, a sűrű erdőben vizslatva, szimatolva nem a szemével, hanem az orrával követi a zsákmányt. Nyelvemlékeinkben sokáig csak az eb szó szerepelt: a kutya még 1493-ban is kis kunyhó jelentésben szerepelt.

agyarország volt a közvetítője a keleti vadászmódszereknek. Az üldözéses lovas vadászat és a lovas solymászat elképzelhetetlen volt a sok embert megmozgató, kitartó és türelmes betanítás, emberek, lovak, kutyák és sólymok összehangolt munkája nélkül. Nem véletlenül találkozunk magas tisztségek viselőivel a fővadászok, ebhordozók és solymászok között. A solymászat korabeli szakkönyvét is elkésztette bizonyos Ladislaus Hungari-cus, azaz Magyar László, aki Lajos király fősolymásza volt. A XV. századi osztrák sólyomnevelő, bizonyos Hickelt, Acupatorium Herodianum című művében szemelvényeket idézett ebből a sólyomidomítás fáradságos munkáját tudományos alapon elemző munkából.
Az allovászmesterek lehettek a királyok személyes fővadászai, legalábbis ez sejthető Nagy Lajos korában Bessenyő Jánosról, akit az emlékezetes medvebaleset után 1369-ben Zólyomban újra a király mellett említenek a források, majd újabb 10 év múlva Márianosztrán, a király idős korában leginkább kedvelt vadásztanyáján is igen kegyelt személyként van jelen.

nagy királyi vadászatok alkalmával, élen a királyi párral felkerekedett az egész udvar. Követte őket a vadászok, solymászok, agarászok, apródok, lovászok, szakácsok és szolgák egész hada, nem maradtak el az udvari kancellária jegyzői, valamint az udvari papság is. Kálmán király első törvényének. fejezete tiltotta meg a szentségek kiszolgáltatását nem megszentelt helyeken, többek között a vadászaton. Misét mondani csak felszentelt helyen szabad. Hanem, ha valami szükség azt kívánná, máshol és akkor is sátor alatt vagy más tiszta helyen mondják, de azt is csak úton, utazás közben, nem vadászaton és soha kézi oltár nélkül...Nem véletlen tehát, hogy a későbbi nagy vadászterületek mindegyikén, vagy annak közelében megtaláljuk a kolostorokat, így Diósgyőrben és Dédesen is a pálosokat. Itt megnyugodhatott a vadászat által felzaklatott lélek, és élhetett a középkor embere annak a különös kettősségnek, mely révén a vad és véres események mellett jól megfért a keresztényi áhítat és könyörületesség. A kürtösök, trombitások, és a mulattatok, az igricek és jokulátorok sem hiányozhattak a vadászat sokadalmából.
Az 1400-as évek elejéről, Zsigmond korából maradtak fenn királyi vadászatok leírásai. Egyik körvadászatának ünnepségein nem kevesebb, mint nyolcvanhat királyi kürtös vett részt. Egyik legfényesebb bevonulása az akkor spanyol fennhatóság alatt levő Perpignanba történt: menete élén négy fegyvernek haladt, kezükben buzogánnyal. Huszonöt lovas követte őket, három kürtössel. A király előtt haladó herold hegyével felfelé tartott kardot vitt, annak jeléül, hogy az uralkodó nem hazai földön jár. Hat gazdagon öltözött apród vette körül, majd negyven lovas apród, hat lovas kürtössel, a kürtöket címeres zászlók díszítették.

diósgyőri vadaskert kerítését, mint a palotaszárnyak leomlott falainak nagy részét, elhordta a környék népe. A várat körülvevő település utcáinak és házainak elhelyezkedéséből következtethetünk, meddig terjedt az a vadaskert, melyről 1536-ban Oláh Miklós a következőket irt: ...tavasz táján a várkastély közelében álló fákról szóló fülemüléknek és más madárkáknak énekét gyönyörködve csodálják a termek lakói. A vár alatt a hegyekből sebes patak rohan alá pisztráng-lazacokkal és finom halaknak sokaságával.

Forrás: Dr. Lovász Emese "Élet a Diósgyőri várban"