Nyomtatás
Találatok: 1243
fácánterítékHomonnay Zsombor és Mészáros György fácánprogramja, születésének előzményei és perspektívái. Nem csak szakembereknek. Mottó: „Aki tenni akar, talál megoldást, aki nem, az kifogást.”

Nem tudom, elgondolkodott-e már valaki azon, hogy nálunk ha valamelyik vadfajunkkal valami gond akad, akkor ahelyett, hogy azonnal, vagy a lehető legrövidebb idő alatt összefogva tennénk valamit, mindig egy szinte kötelező érvényű forgatókönyv szerint kezd „múkodni” minden. Kezdődik a vészharang kongatás, sorra támadnak a konferenciák, ahol külön erre a célra felkért ügyeletes vadászcelebek vészjósló lázgörbékkel illusztrálva celebrálják a misét. Valójában ezek vitaindítók lennének, de az érdemi vitára sosem marad idő, mert itt fehér holló az olyan „eladó”, aki csak megközelítőleg is betartaná a számára (el)szabott időt. Közben együtt sírunk, zokogunk egymás vállán a kezdetben körömrágó, majd szép lassan szárnyat bontó és hangtalanul hazaszállingózó hallgatósággal. Ez is a beharangozott műsor része. A belapátolt problémahalmaz ezzel ki is van pipálva, mert egyéb érdemi hatékonyság – mint például az apróvad esetében – hosszú évek óta nem történik. A grafikonok meg – jelentem mély tisztelettel – ahogy eddig mindig, olyan további zuhanórepülést mímelnek, mint egy telibe bögyözött toronykakas. Minden megy tovább a maga útján, azaz magyarra fordítva: pusztul, csökken, és tűnőbe leledzik. Persze, mint mindenre, ezekre is van mindig számtalan rettentő okos magyarázat.

Nos, hát ezeket untuk meg Mészáros György kollégámmal, és a felsőbb szervek óvatosan visszafogott, de számunkra egyértelműnek tűnt biztatásra elkészítettünk egy szerintünk megvalósítható országos, vagy legalábbis a kifejezetten apróvadas térségekre vonatkozó fácán program javaslatot a fenti idealista címmel. A meglehetősen terjedelmes anyagban időrendi célkitűzésekben, a „mikor-kinek-mit– hol és hogyan” kérdésekre igyekeztünk az egészet felvázolni. ( Sajnos az „immár hagyományos” totojázás miatt az idei év már elszállt.) Részletesen kifejtettük a programban megfogalmazott célok eléréséhez szükséges vadászati civilszervezeti intézkedéseket, döntéseket, törekedve arra, hogy lehetőleg ne legyen feltétlenül szükséges ehhez az egész ügyet lassító törvényt, rendeletet módosítani, persze ennek későbbi lehetőségét sem zárva ki.

Mielőtt még bárki a manapság legfontosabbakkal, a pénzügyi alapok hiányával bunkózná le az egészet, ezek előteremtésére is tettünk számos, megfelelő szervező és kommunikációs munkával – szerintünk – megvalósítható javaslatot. Persze ehhez keményen dolgozni kellene, és könnyen lehet, hogy éppen ez a baj, és itt van a kutya mélyre elásva, s ez lehet az oka a meglehetősen fanyalgó fogadtatásnak. Tekintettel arra, hogy a jelenlegi vadászok több mint fele – de az apróvadasoknál ez a szám még talán ennél is magasabb – el sem tudja képzelni, hogy alig néhány évtizeddel ezelőtt nem lehetett az országban úgy megtenni autóval 20-30 kilométert, hogy ne látott volna valaki az utak mellett parádézó „köszönő” kakasokat. Persze voltak túlkapások is, mint általában mindenben, de nem a rosszat kell majmolni, hanem ami abból minden kétséget kizáróan jó és tagadhatatlanul bevált és sikeres volt.

A mai országos fácánteríték a néhai csaknem millióról annak 20 százaléka alá esett vissza, és a legutóbbi felmérés szerint egy vadász éves fácánzsákmánya már nem éri el a kettőt (!) sem. Ez kell a magyarnak? A kezdő vadászok nagyobb része már nem is vesz sörétes puskát, pedig az volt a vadász „magasiskola”, igazi „hátitáskája”. Erre lehetünk büszkék?Hamis húrokat pengetve egy darabig – amíg elhiszik – tetszeleghetünk még a „vadászati nagyhatalom” képzelt státuszában, de ne felejtsük el, hogy azt egykor eleink nem csak úgy kitalálták, hanem mostoha körülmények között, a mai technikai felszerelések nélkül, temérdek munkával a külföld ismerésével vívták ki. Örüljünk a nagyvadnak, amelyek létszámát képtelenek vagyunk szakszerűen szabályozni? Egyébként amúgy is egyre inkább csak az „egyeseké” lesz, és a „kettesek” inkább csak képekről nézegethetik majd a vigyorgó terítékfotókat, vagy lövik majd virtuálisan halomra a nagyvadat az internetes játékokban.

Tele van a hócipőm a külföldi „bezzeg” példákkal, de úgy látszik, ma már csak ezzel lehet érvelni, mert ami a követhető, bizonyítottan bevált hazaiakat illeti, azok már a gyógyíthatatlannak tűnő össznépi amnézia áldozatává váltak. Ma már nem csak a 20-as, 30-as években Magyarországról betelepített szürke fogoly, a népszerű „hungarian partridge” él jobban Amerikában, egyre növekvő számban, hanem régóta sikeresen működik ott egy általuk „ Pheasants forever”-nek nevezett program is. Megy ez a Dél-európai országokban, Francia- és Németországban, Angliában, ahol számtalan családi vállalkozás él ebből fényesen. Néhány éve volt szerencsém az osztrák határ túloldalán olyan fácán-nyúl vadászaton részt venni, ahol ugyanúgy rezsgett a vad, mint nálunk a 70-es, 80-as években. 1500 hektáros területen, délelőtt 10-től délután kettőig tartó vadászaton, 20 puskával kétszázas nyúl és majd ugyanennyi fácánkakas terítékében gyönyörködhettünk. És ezt megcsinálják az idényben minden második hétvégén.

A határral elválasztott, ugyanolyan adottságú magyar oldalon pedig vagy tíz éve nem bukfenceztek le egy árva tapsifülest sem. „Nagyvadasok” lettek. Ennyivel azért nem zöldebb a szomszéd rétje, csak éppen más a gazda. Afrikában jóval szélesebb spektrumú és egyedszámú ragadozó létszám mellett és sokkal kegyetlenebb és aszályosabb élőhelyi viszonyok között láttam, hogy számunkra egészen elképesztő mennyiségű „földönfutó” tyúkféle – frankolin, gyöngytyúk, talpastyúk, túzok, reznek – él. Vagy tényleg valaki elhiszi és bele tud nyugodni abba, hogy a rendre megrendezett országos nyúlsírások során fölhánytorgatott „komplex” problémák miatt egyedül itt, a Kárpát-medencében nem lehet semmit tenni az apróvad megmentéséért, védelméért, a mára már szigetszerűvé zsugorodott állományaink fejlesztéséért?

A 24. órában vagyunk, mert már egyre kevesebben élnek azok közül, akik nem csak siránkoztak, dumáltak és prédikáltak, hanem be is tudták mutatni, mi kell ehhez. Sajnos lassan nem lesz, aki tanítsa. Az apróvadas munka ugyanis január elsején kezdődik és december 31-én végződik. Megszállottság, elhivatottság és lelkesedés nélkül ez nem megy, és főleg az utóbbinak érezhetjük a kínzó hiányát. A vadászok – tisztelet a kivételnek – egymással vannak elfoglalva, nem a vaddal, az már az értekezleteken, a gyűléseken nem is téma. A semmittevésre ösztönző közöny, a lelombozó pusmogás, a hitvesztés, az önző egoizmus, az öncélú, ragadozó „emberré válás” folyamata, mint a dögben a nyű, lassan, de biztosan hat. Tenni kell ellene, amíg lehet, és nem degradálódik végképp divatossá. A természet kincseit valóban tisztelő és azzal helyesen, bölcsen és szakszerűen bánni akaró vadásznak – aki valóban annak vallja magát –, a maga szintjén mindenkinek meg volna ebben a szerepe, feladata. Ehhez persze merőben újfajta „megszólítás”, döntési mechanizmus, cselekvési program, kommunikáció, külső és belső információcsere volna szükséges, amelyhez a számos belső szervezeti változtatást sem lehet megkerülni. Az is biztos, hogy – se felülről, se kívülről – senki nem fogja helyettünk megoldani. Az viszont kétségtelen, hogy a dagonyából igen nehéz kimászni, főleg ha hiányzik a mindenre elszánt akarat, és többen akarnak visszahúzni, mint kifelé. Ha megköveznek is érte, kimondom: a mai felgyorsult világban nem lehet úgy dolgozni, ahogy például az Hivatásos Vadászok Szolgálati Szabályzata, vagy a Nemzeti Vadgazdálkodási Program „készült”, mert több mint egy évtizedes üzemtervi cikluson „átívelően” lázasan gyalulták a munkapadon. Jó sokan, de ezért a piszmogásért senki nem felelős. Mindent összevetve van egy program, áprilisban átadtuk a kamarának, azóta megy a maga jószándékkal kikövezett, de rettentő rögös szolgálati útján. Mondja már meg végre valaki, hogy normális esetben egy ilyen vagy hasonló fácán programnak mennyi lehet a „kotlási ideje”? Vagy esetleg megint az eset a hibás, mert nem normális?

Tehát van, létezik alagúti fény, lehet bírálni, vitatni, de ha mást nem, lehet már valamit a szokásos módon lefikázni, mert eddig még ilyen sem volt. Persze az volna az igazi, ha mindenki – és nem lángelméleti okoskodásaival – a bizonyítottan bevált gyakorlati tapasztalatai alapján tenne hozzá valamit. Ezután pedig el kellene fogadtatni, és haladéktalanul a tettek mezeire lépni.

Ha jó, lopják el, ha pedig rossz, dobják el, de nagyon gyorsan írjanak egy jobbat.

Homonnay Zs.– Mészáros Gy.

Forrás: HuntingPress

0
0
0
s2smodern
powered by social2s