Már a télen találkoztam vele, amikor az agancsa még éppen kinőtt a homlokából, ráismertem vastag nyakára, erős alkatára.


Később is gyakran láttam, vártam, hogy a szabályos szárak növekedés közben kiadják a formájukat, és a szép, erős, hegyes csont kibújjon végre a barka alól. Amikor az egyik alkalommal a szórómra jött, láttam, hogy valami történt vele, a bal oldali szár furcsa, torz alakot öltött. A szemág nem volt látható, a helyén – ahogy a távcsőben ki tudtam venni – valami sérülés tátongott. Az agancs növekedésével ez egyre jobban látszott. Az előző években szabályos hatos fejdísz bal szára furcsa szögben állt, és egy erős, de elgörbült villát mutatott. A jobb száron változatlan maradt a mély tűzésű szemág, és a kissé szűk forma, amelyről mindig könnyen felismerhető volt.

Korán letisztított, március második felében már kifent, szép gyöngyözésű, sötét színű agancsában gyönyörködtem, amikor a sózó felé ballagott. A szóróra minden nap megjött, már napnyugta előtt. Gyakran csak azért ültem oda, hogy találkozzam vele.

A frissen felszórt törtszemet napjában többször is meglátogatta, majd, amikor a közeli vadföldön sarjadni kezdett a lucerna, oda is rendszeresen kiváltott.

Amikor szalonkát figyelni mentünk, a kocsit közelre bevárta. Ilyenkor volt alkalmam szemügyre venni, néztem a szép, különleges formájú agancsot, és vártam az áprilist.

Az idény kezdete előtt négy nappal láttam utoljára a szórómon. Utána nem is ültem oda, próbáltam kíméletet biztosítani a területnek, s tudtam, hogy már nem sok idő van hátra.

Aznap délután korán indultam. Napközben esett az eső, az utak feláztak, csúszkálva közelítettem meg a Pelőcz-erdőt a bodrogi községhatár felől. A kocsit távol elhagytam, és ahogy a Torony-leshez értem, már szabad szemmel is odaláttam a lucerna vadföldre. A nap még magasan járt, de a bak már kint volt, sőt, ahogy a távcsővel láttam, indult is visszafelé. Belépett az akácosba, és aznap már hiába vártam rá.

Amikor a kocsi felé indultam, egy borzot láttam az út mellett kódorogni. Lassan feltámasztottam a lőbotot, és az elmunkált szántóföldre kihúzódott vadat egy pontos lövéssel terítékre hoztam. Felette állva gondoltam csak bele, hogy ez bakvadászat idején… nem is volt valami nagyon jó ötlet.

Harmadnap már kora délután kiültem a Meteoritos-lesre. Hittem benne, hogy korán kivált a lucernára, és akkor majd lövést tehetek rá. Még azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy nem a kis vadföld távoli, lőtávolságon túl eső felén fog megjelenni, hanem a közeli vadváltón, amely az erdőben lévő szórómmal van egy vonalban, és így a lesemről kényelmes lövés esik oda.

Minden úgy történt, ahogy elterveztem, mintha egy jól kigondolt forgatókönyv lapjai peregtek volna le a szemem előtt.

Alig múlt hat óra, a bak kiballagott a váltón, megállt a lucerna szélében, és tőlem mindössze 130 méter távolságban csipegetni kezdett. Hitetlenkedve, de egy realista ember magabiztosságával emeltem a puskát a deszka szélén nyugvó lőzsákra, és rövid célzás után meghúztam a ravaszt.

Az őzbak felkapta a fejét a nagy csattanásra, de csak nézelődött, ezen kívül a találatnak semmi nyomát nem adta. Gyors ismétlés után újra lőttem, még mindig állt…

Harmadszor is lőttem, majd miután óvatosan beugrott az akácos szélébe, negyedszer is.

Elfutott… ennyit láttam csak, és ültem ott lesújtva.

Néhány percig bámultam a puskát, a lucernát, és az akácost, majd leszálltam valami lőjelet keresni. Nem találtam semmit.

Visszaültem, és el nem tudtam képzelni, hogy miért nem a bak terítéke felett állok, hogy miképpen hibázhattam el négyszer is a keresztben álló bakot.

Még világos volt, maradtam, vártam a naplementét. A kis vadföld öbölként nyúlik be a sarj akácos közé - egy fél óra múlva a túlsó oldalán kiballagott újra a bak. Nyugodtan legelészett, csipegetett, nézelődött. A lesről leszállva nagyot kerültem, és miután a fasor kitakarta a vadat, odalopakodtam a közelébe, hogy a sarkon kibújva lőtávolban legyek. Még láttam éppen belépni az erdőbe.

Két nap múlva, vadászat előtt néhány próbalövést tettem a puskámmal. Ötven méteren jó nyolc centit hordott fölé, és ugyanannyit jobbra. Az sem vígasztalt, hogy a hat lövés ott volt nagyon közel egymáshoz. Kiültem utána a lesre, hogy legalább megfigyeljem, de úgy állt be a sötétség, hogy csak a nyulak kergették egymást a lucernában.

Másnap már a kocsiból láttam, hogy kint van egy suta a gidájával, és amikor a leshez közel értem, az erdő széléből láttam elugrani egy őzet, ami egész közelre bevárt. A bodzabokrok eltakarták, így az agancsát nem láttam, de az a bak lehetett…

Néhány nap múlva a határban, egész közel a leshez, egy traktor húzta a vetőgépet, így egy fiatal bakon kívül semmi nem mutatkozott.

Két nap múlva csak napnyugtára értem ki. Siettem a lesre, hogy mielőbb fent legyek, tudtam, hogy hamarosan mozdulni fog a vad, és ha éppen az erdőszélen gyalogolok, nehogy újra elriasszam. Még jó volt a fény, tiszták voltak a színek, az erdő alján pedig virágzott a fecskefű. A lucernára kiballagott egy suta. Alighogy lehajtotta a fejét, tőle harminc lépésnyire egy fiatal bika is megjelent az akácos szélén. Ott legeltek egymáshoz közel, én pedig a távcsőben nézegettem őket, amikor kissé elfordulva a lesdeszkán, óvatosan hátranéztem.

Ott állt egy őz az út szélén, amelyiken eljöttem a magaslesig. A bak volt. Emelgette az orrát, szelet vett, nézelődött egy kicsit, majd megindult az elmunkált földön át a nagy lucernatábla felé. Óvatosan megfordultam, és a lesdeszkára felemeltem a puskát. A távcsőben még egyszer ellenőriztem az agancsot, a bal szár erős villája nem hagyott kétséget afelől, hogy eljött az idő.

Amikor ott álltam felette, először éreztem igazán azt, hogy ez „az én bakom „. A több évnyi megfigyelés, a rengeteg etetés, az erdőt szegélyező vadföldek fenntartása, a vadászattal töltött órák, a hat-hétórás lesek, a rossz lövések, és a hibázás utáni vívódás jutott eszembe közben, de a kitartás és állhatatosság is, melynek eredményeként ott feküdt előttem a szép terítéken, és háttérben a Pelőcz-erdő zöld tömbje hallgatott az est csendjében.

Forrás: Nimród