Még az ősszel történt, hogy Dombóvártól két, három falura, Szabadiba indultam vadászni. Ott vagyok tag a Gazda Vadásztársaságnál és Hablicsek Ármin barátommal meg vagy 20 éve ismerjük egymást.

Nagy idők ezek. A társaság évről, évre arra törekszik, hogy a gazdákkal élhető, konstruktív építkező kapcsolatunk legyen s ha a vadlétszám engedi, s mi tovább indokolt, akkor hozzuk terítékre a tarvadat is. A társaság vezetése vallja, hogy ne csak a trófeás vad felett szóljon a kürt. Ebben a munkában igyekeztem részt venni én is és jó néhány tarvadat terítékre is hoztam, ami után a társaság vezetése úgy döntött, hogy elejthetek egy gímbikát a bőgésben. A siker csak rajtam múlik, tették hozzá – mesélte élményeit Móró Balázs, az Agro Jager Newsnak.

Nincs sok szarvas a Gazda Vadásztársaság területén. Éves szinten nyolc bikát lehet elejteni, amiből 2024/2025-ös vadászati idényben mindösszesen kettőt sikerült puskavégre kapni. Van ilyen. Ezért is mondta nekem a társaság vezetése, hogy csak rajtam múlik. Itt a sikerért menni kell, de attól még nem áll mellénk a szerencse…Nyugodt szívvel mondhatom, hogy itt tálcán nem kínálja fel a természet a vadat. Itt nincs megrendelt vad, itt nem kerül elénk véletlenül a kívánatos trófeás. Nehéz a terep, sokszor fedett és sok mindenre figyelni kell vadászat előtt és közben is. Mikor, merre jár a vad, milyen a szél, milyen az idő s még annyi minden, hogy azt felsorolni most hirtelen, szinte lehetetlenség.

Egyébként a társaság nem küszködik a vadkár kérdéssel, de igazából nincs is sok vadunk. Vaddisznóállományunk nagyon gyenge és a tarvadat kellett lőni jobban. Én nekem minden vad vad és minden vadászat vadászat. Nem teszek különbséget. Örülök, ha kint vagyok, ha kijutok a területre. Ármin és a barátaim itt, a környékben tudják, hogy sakálra is szívesen kiülök, sőt talán leginkább ez a vadászat hoz lázba, de azért a bőgésben szarvasra vadászni se utolsó. Sőt!

A területünkön található az úgynevezett Csomai-hegy, ami nagyon jó terület. Az őszön a bőgés gyenge volt. Gondolkoztam sokat, hogy merre üljek ki? Szabadi másik részén, a Kapos partján is mozoghat a szarvas. A Kapos parton ekkor, már úgy, 10-15 szarvas bőgött. Végül oda, 3-4 napon keresztül jártam, lestem őket. Három lesünk körül érett már a kukorica. Betakarítás előtt álltunk. Jártam minden nap ki, a szarvasoknak meg inni kellett, legalább meg tudnám pillantani őket!

Az egyik este, tőlem, úgy 200 méterre, elment egy tarvad, majd még pár lépett utána és végül egy bika. Messzinek tartottam, nem lőttem és nap, nap után telt. Hallani hallottam a szarvast, látni azonban egyet sem, holott minden este kint voltam.

Már nem is tudom hány napot voltam kint, amikor egyszer csak hallom, hogy elindul a kukoricásból felém egy bika. Nagyon közel jött, de nem láttam. Izgatott voltam, mert a 240 centiméteres kukorica felett láttam a szarvas koronáit. Tőlem balra ment el. Úgy voltam vele, nem biztos, hogy kilép még a lővilágon, de még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán kilép-e a nyiladékra.

Persze bőgésben voltunk és teljes pompájában, díszében állt az erdő. Én meg ott ültem fent a lesen hallgattam és bíztam benne, ha nem is tudok rá lőni, legalább egy villanásra megláthatnám. Az is valami, nem igaz?

Ha egy kicsit is kedvel ott fent a Jóisten, hogy ha ott fent, egy kicsivel jobban áll a szénám, akkor felém fordul – fohászkodtam magamban.

És onnantól már nem én irányítottam az eseményeket, mert megláttam a bikát. Nálunk, ha a bika lőhető, akkor el kell ejteni. Nem lehet különösebben válogatni. Távcsövem a szemem előtt és bíráltam, mert jött felém, de már kint a vágásban.

Mit mondhatnék? Visszagondolva magam sem hiszem el! A szarvas felől fújt a szél és beért elém. Felnézett a lesre. Felemelte az orrát és nem lehetett messzebb, mint 30 méter! Láttam az orrának a hegyét is és amikor beleszippantott a levegőbe, akkor elsütöttem a fegyveremet.

A bika jelezte a lövést. Felkapta a mellső lábait, majd hátrafelé kirúgta a földet. Számoltam a másodperceket és úgy 5-6 másodperc múlva véget ért. Addig tartott a halálvágtája s odafent hallottam, ahogy összekoccantak a fogai…

Régen, szokták mondani, hogy a bikavadászatra meg kell öregedni, hogy gyerek azt nem lőhet, vagy fiatal. Van ebben valami, biztosan. A régi szokásokat, a régi szabályokat felülírni nem lehet. Hiába kiabálják megannyian, hogy mi az igazság, attól még nem válik azzá…

…és ahogyan biztos voltam ebben is, úgy abban is, hogy a szarvasom odabent fekszik.

Lejöttem a lesről.

Gondolkoztam: ha elrontom most és netalántán felkel, akkor űzhetjük a szerencsétlen párát! Inkább még várok, pedig nem az első szarvasomra indultam. A közelben lakik Kis Dávid vadászbarátom. Gondoltam egyet és felhívtam, hogy lenne-e kedve kijönni? Mire odaértem már felöltözött és még egy cigit is elszívott és csak azután indultunk vissza.Mire visszaértük, öreg este lett. Fegyverem a vállamon. Meséltem közben, hogy volt, mint volt. Mindent végighallgatott és álltunk még egy kicsit a rálövés helyén.

Azután elindultunk.

Sokat nem tudok mesélni erről, mert alig indultunk el, csakhamar ott álltunk mellette.

Egy jó tíz éves, öreg bika várt bennünket. Álltunk csak a sötétben és néztük a bikát, ami már akkor mutatta, hogy érmes bika lesz. Sokat nem tévedtünk, mert a bírálaton 217 CIC pontot kapott.

Azt azonban kristálytisztán láttuk, hogy segítség nélkül ezt a bikát onnan, mi ketten, kizárt dolog, hogy kihozzuk! Na, igen, de kinek szóljunk, hogy segítsen. Felhívtuk Árbogást Gyulát, a vadászmestert, aki párjával, Mártikával érkezett és ők pedig még megkérték Apáti Gábort és Varga Stadler Mátét is a segítésre.

Ketten az agancsánál húztuk, a többi meg kötéllel. A 40 méteren négyszer álltunk meg. Bár korábban mondtam, hogy szarvast lőttem én, de a barátaim pontosan jól tudták, hogy bikát még sosem! Meg is jegyezték, hogy odafent bizonyosan szeretnek, hogy kezdésnek egy aranyérmes bikával büszkélkedhetek és eközben már az avatópálcának valót vizslatták a sűrűben…

Persze ki mást, mint a vadászmestert, Árbogást Gyulát választottam keresztapámnak. Úgy illik, hogy korban és rangban a legmagasabban állót kell felkérni – ez is régi örökségünk (szerk.: tiszta diplomácia)


Nem vagyok már fiatal kölyök. Az életem döntő többségét itt éltem le, hiszen dombóvári gyerek vagyok. A vadászéletem, vadászélményeim döntően a sörétes puskához, a récevadászatokhoz kötődnek. Mostanság szeretek sakálra is vadászni. Mindegyiknek megvan a maga szépsége, de afrikai vadászatokra igazán nem vágyok. Szeretem a szülőföldemet, szeretem a vadásztársaságomat, akikben megbízok, akikkel megannyi közös élményünk van és akik bennem is megbízhatnak. Enélkül nem is érdemes tagnak lenni – úgy gondolom.

Életem első gímszarvasbikáját itthon ejthettem el, ott, ahol születtem, ahol felnőttem, ahol ismerem az erdőt és ez nekem, na, meg a vadászbarátság, mindennél többet jelent…

Móró Balázs elbeszélése alapján,
írta: Dr. Szilágyi Bay Péter
Fotó: Móró Balázs és a Gazdák Vadásztársasága
Forrás: Agrojager