Vokányban járunk Baranya vármegyében, a Siklósi járásban, lent délen a Dráva-folyó bal partján, még innen, Magyarországon.

A község a Siklóstól, némire északkeletre található, a Villányi-hegység északi oldala alatt. Az Árpád-korban a Trinitás bencés apátság állt itt, ám török dúlás alatt az apátság szerzetesei a közeli Siklósra menekültek és soha többet nem tértek vissza. A helyén falu született és laktak itt szerbek s őket pedig német nemzetiségű telepesek követték. A viharos történelme ma már múlt s ha némák is a kövek, az emberek emlékeznek, ahogyan Éva Zsófia is, mert ezen a területen nőtt fel édesapja mellett, aki a vadásztársaságot mintegy 40 évig vezette. A Császárhegyi Egyetértés Vadásztársaság területén indulunk cserkelni..

Május elsején reggel, Éva Zsófia párjával elhatározta, hogy estére a kertjük végén álló Vokány Fácános erdőben álló magaslesükre ülnek ki. Beköszöntött az őzbak vadászata és ha másért nem is, de cserkeljenek be a lesig s ezt a kora nyári meleget idéző május elsejét töltsék együtt.

A Császárhegyi Egyetértés vadásztársaság tagsága kicsivel több, mint 20 fő. Jó erdők, mezőgazdasági területekkel szabdalva. Az ország egyik legjobb gímszarvas állományával gazdálkodnak, nemcsak egy-egy vadásztársaság, hanem a Drávától fel a Mecsekig s onnan le egészen a Dunáig. Igaz, hogy a fő vad a gímszarvas és a vaddisznó, de azért megmutatja magát a fácán, a mezei nyúl is. Ha szánnak rá elég időt, s vannak kutyások, akkor, ahogyan a régi időkben, ma is lehet apróvadazni.

A nagyvadas területen az őz egy külön színfoltja egy-egy társaságnak. S ebből a sorból a Vokányi Egyetértés Vadásztársasága sem lóg ki. Nem hagyja hidegen a tagság egyetlen egy tagját sem s van aki szívesen vállára akasztja a puskáját. Aki pedig inkább messzebbről figyeli az őzbakvadászokat, azért meg-megnézi: no, mit adott elő az erdő?

Úgy tartják Vokányban és édesapám mindig mondogotta nekem: „Akkor jó egy bak, ha már dől a búza!” – emlékezett vissza Éva Zsófia. S van ebben valami igazság, mert még nem olyan régen május elsejével indult az őzbak vadászati idénye.

Talán ez is benne volt, hogy éppen ezen a napon indult párjával Éva Zsófia, aki ragaszkodik a hagyományokhoz, ragaszkodik a vadászat társasági kultúrájához s mint mondja, ehhez a társaság összes tagja is köthető. Finom, íratlan szabályok, amelyek messze a vadászaton túl, valahol a jóérzésű ember lelkében ma is meglelhetők s ha valaki kinézett magának egy vadat s nap, nap után, hétről, hétre járt utána, akkor más nem lövi meg, avagy barátjuk, tagtársuk kedves erdeit nem vallatja. Ez a kölcsönösség, jó érzés otthonra lelt a vokányi emberekben és vigyáznak rá a társaságban is. Meg lehet, talán ez az öröksége az apátoknak. Ki tudja?

A jó idő, a meleg és a Baranyában hullott eső miatt, magas már a fű s mire kilombosodott az erdő, a lénián is magas már. Mikor beléptek az erdőbe, már elütötte a toronyóra a hét órát és a szikrázó napsütés miatt egy pillanatra szokni kellett a szemnek az erdei fényeket. Különös pillanata ez az évnek, mert a füvek magasak, az erdő meg éppen lombos.

A magasles felé tartanak, szépen csendben és a két vadász egy pillanatra megállt, mert a lőbot otthon maradt. Nem baj, úgy is, csak a lesre ülünk fel, mindjárt jövünk…

Így volt – emlékezett vissza Éva Zsófia és csendben, hallgatva a tavaszi erdő trillázó, erdei énekeseit még léptek párat.

Azért párat, mert némi mozgáson akadt meg a szeme. Édesapjával hatéves korától járja az erdőt, aki úgy nevelte, hogy, ha egy nő érvényesülni akar a vadászatban, a vadgazdálkodásban, akkor neki kétszer többet kell teljesítenie egy férfinél.

Az őzbak keresztbe állt. A lénia mögötte elkanyarodott s nem volt mire várni. Jó 50 méterről jóformán távcső sem kell s a válláról lecsúsztatta a fegyverét, ráemelte a szálkeresztet. Teljesen egyértelmű volt, hogy elejthető. Ág nélküli trófea, lefolyt rózsák.

Egy ilyen találkozáskor sok idő nincs, mert mind a vadász, mind az őzbak egyszerre veszi észre egymást s a vad, ha még jó széllel is érkezünk, azért ilyenkor a szemének is hisz s villámgyorsan elugrik. Az erdőbe ilyenkor már nem lehet belátni s azután csak bottal üthetjük a nyomát, avagy sose látjuk többet.

Mert ezt a bakot jó eséllyel itt sem fogják többet megpillantani, ugyanis eleddig soha, senki nem látta, pedig karnyújtásnyira laknak s a lesre rendszeresen kiülnek – sokszor csak hallgatni az erdőt.

Eldördült a fegyver és a .30-06-os Blaser CDP lőszere helyben marasztalta az őzbakot. Tűzben rogyott. Még ki sem ürítettem a puskámat, amikor édesapám jutott eszembe, aki azt mondta, hogy az őzbaknak tűzben kell maradnia. Milyen igaza volt – emlékezett vissza a pillanatra és emlékezett vissza édesapja szavaira Éva Zsófia. Három év telt el mióta elment és őzbakot azóta most először ejtettem el, de már nem vele, hanem a párommal…

Mellé térdeltünk, adott még nekünk az erdő, adott még nekünk az őzbak néhány pillanatot, ami csak a mienk volt s azután jöttek a telefonok, jöttek a vadért. Igen. Ment tovább az élet..

Jóbarátom, Busi Krisztián szavai csengtek a fülemben – mesélte Éva Zsófia az Agro Jagernek.

A Császárhegyi Egyetértés Vadásztársaság újra megmutatta, hogy miért jó itt tagnak lenni, folytatta beszámolóját Éva Zsófia, mert még azok is megforgatták, megnézték a trófeámat, akik alapvetően gímszarvasra szeretnek vadászni. Persze egy jó trófea, egy különleges trófea, megdobogtatja az ember szívét, de nálunk nem az irigység miatt, hanem tényleg a másik sikerének szoktunk örülni. Bízom benne, hogy ez a szemlélet sokáig fennmarad a társaságunkban.

Írta: Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M. / Fotó: Éva Zsófia
Forrás: Agrojager