Nagy István vaddisznóra vadászott. Élményeiről beszámolt a vadászbarátoknak, ismerősöknek:

A vadászember számára nincs szebb ajándék annál, mint amikor a természet a maga nyers valójában kínál emlékezetes pillanatokat – különösen, ha az a nap épp a születésnaphoz közel esik. Nem kell hozzá gyertya, sem terített asztal, elég egy csendes este, egy jól megválasztott les és a remény, hogy a sors, az égiek odavezetik elénk a hőn áhított vadat.

Július derekát írjuk. A nyári nap már alacsonyan járt, mikor a mindennapi teendők szorításából végre kiszabadulva a terület felé vettem az irányt. Este 8 körül érkeztem meg – előérzettől hajtva –, ahogy az igazi vadász néha megérzi: ma történni fog valami.

A természet ezt meg is erősítette: este 8 után kicsivel megérkezett az eső. Dörgéssel kísért vihar, amely után a föld fellélegzik, az illatok megszaporodnak, a vad pedig előmerészkedik. Az utak hamar sárrá váltak. A nap sárgás agyagcsíkokat vetett a lábam elé, amelyek kanyarogtak a gumicsizmám alatt, mint valami ragadós emlékeztető: itt bizony nem az ember diktálja a feltételeket.

A választásom egy régi, megbízható helyre esett, ahol már sokszor mutatta meg magát a sűrűben rejtőző élet. És ez az este sem volt kivétel…

A sötétség lassan elnyelte a tájat, az eső pedig még mindig finoman kopogott a lombokon. Távcső nélkül már alig lehetett kivenni bármit, amikor hirtelen mozgásra lettem figyelmes – jobbra, a patak túloldalán. Egy árnyék, amely komótosan, öntudatosan mozgott. Tapasztalt mozgás volt ez: nem a fiatal disznók fürge szaladgálása, hanem a súlyos, lassú, mindent ismerő kan léptei.

Tudtam, hogy most nincs helye a kapkodásnak. Megvártam, míg teljes testtel kibontakozott a félhomályból: robusztus termete, mély, erős válla, lassú fejbólintásai elárulták, hogy nem mindennapi vadat látok. A szívem a torkomban dobogott, de a kezem nyugodt maradt. Felemeltem a fegyvert, követtem, majd mikor megmutatta az oldalát, meghúztam a ravaszt.

A lövés dörrenése belehasított a nyári éjszakába. A kan jól jelezte a lövést, az erős becsapódás hangja is elárulta: meglesz. Figyeltem, vártam – ilyenkor minden másodperc hosszú perceknek tűnik. Aztán csend lett. A tapasztalat azt súgta: jól volt helyezve a lövés.

Mivel nagyon jó volt a mozgás, nem siettem azonnal birtokba venni a vadat, „moziztam” még egy kicsit.
Nemsokkal a kan megjelenése után figyelmes lettem a dombok ölelésében egy másik nagy kondára, úgy 800 méterre a lesemtől.

A következő két órában még három konda jelent meg az éjszaka sötétjében, és mintha tudták volna, hogy nincs félnivalójuk, nyugodtan turkálgattak körülöttem.

A pára szépen lassan elkezdett leereszkedni a völgybe, és mint egy puha, mindent elfedő takaró, beborított mindent, elrejtve a vadat a kíváncsi szemek elől.

Ekkor jött el az idő, hogy elinduljak megkeresni és birtokba venni a vadat, amit az égiek születésnapomra szántak nekem.
Nem kellett sokat keresni: a rálövés helyétől kb. 15 méterre ott feküdt.


Méltóságteljesen – ahogy csak egy „régi öreg” tud pihenni, amikor végleg megáll.
Igazi születésnapi ajándék.

Nem diadalérzet töltött el, hanem csendes hála. Hála a vadnak, a tájnak, az estének – és annak, hogy ott lehettem, részese lehettem ennek a pillanatnak.

Az éj leple alatt csendben pakoltam össze. A csillagok már előbújtak, mire elindultam haza. A sár még mindig cuppogott a csizmám alatt – de most már nem zavart. Minden lépés egy emlék volt, amit magammal vittem.

Írta és fényképezte: Nagy István
Forrás: Agrojager