Stark Marcella vaddisznóra vadászott a Zemplénben. Élményeiről beszámolt lapunknak:

A természet és a vadászat iránti szeretet mélyen gyökerezik bennem. Amíg mások a képernyő előtt töltik estéiket, engem valami egészen más hív: az erdő csendje, a sötétség titkai és az az izgalom, amit csak az esti vadászat tud megadni. A Zempléni-hegyek ilyenkor különösen sejtelmesek: a fák sötét árnyékokat vetnek, a szél suttogása pedig meséket és történeteket hordoz, amelyeket csak az ért, aki figyelni tud.

Aznap este is így indultam útnak. A nap már lebukott a hegyek mögött, az ég alja narancsszínről és pirosról mélykékre váltott, és felhők úsztak az égen. A leshez vezető ösvényen minden lépésnél óvatosan haladtam, nehogy megzavarjam az erdő éjjeli lakóit. A célom most is vaddisznó vadászata volt – és tudtam, hogy ilyenkor, sötétedés után, ha türelmes leszek, nagyobb eséllyel bukkanhatok rájuk.

A lesre felérve csendben helyezkedtem el, minden a helyére került, és vártam. A hold csak vékony sarlóként derengett az égen, de éppen elég fényt adott, hogy valamelyest lássak a bokrok között megbúvó árnyak között. Az erdő halk volt, de nem néma – érezni lehetett, hogy valami közeleg. A szívem hevesebben vert, és a pulzusom is emelkedett. Disznók… egy biztosan.

Aztán neszezés a sűrűben, halk ropogás a levelek közt, majd egy mély, torokköszörülésre emlékeztető hang – tipikus jel, hogy a disznók mozognak. A sötétből egyszer csak előlépett egy nagy koca. Ismertem, és rá vártam. Minden mozdulata óvatos és megfontolt volt. Figyeltem egész nyáron, malacai nem voltak. Sokáig, mivel egyedül járt, azt hittem, kan. Pontosan tudta, hogy az éjszaka nemcsak védelmet, hanem veszélyt is rejthet. Nagyon óvatos volt.

Megvártam, míg jobban kilépett a tisztás szélére. A célkeresztet lassan rávezettem, figyelve a szívverésem ütemére és a pulzusomra, ami majd a fejem tetején rohant ki. Mély levegő – nyugtatom magamat –, és amikor minden a helyére került, meghúztam a ravaszt. Az első lövés helyben marasztalta: a disznó összerogyott, ahogy a golyó elérte. Mozdulatlanul… de nem végleg. Gyorsan áttöltöttem a fegyvert, érezve, hogy még nincs vége… jól sejtettem.

Pillanatokkal később megrázta magát, és felállt. Még élt benne az ösztön, a túlélés vágya. Nem haboztam: megcéloztam ismét, és egy pontos, lapockára irányzott lövéssel ezúttal véget vetettem a küzdelemnek. A vad helyben maradt.

Csend ereszkedett az erdőre. Csak a füst illata kavargott a levegőben, és a visszhang már rég elhalt a fák között. A szívverésem és a pulzusom lassan helyreállt.

Lassan lemásztam a lesről, és odamentem a vadhoz. Százhuszonnégy lépés volt… számoltam. Tisztelet ébredt bennem iránta. Letérdeltem mellé, és körülbelül egy percig csendben tisztelegtem előtte. Megköszöntem neki, hogy nekem adta az életét – és bizony, könnyek is voltak… nem is szégyellem. Mert számomra a vadászat nem trófeáról, hanem kapcsolatról szól: a természet szeretetéről, tiszteletéről, a rendről, ami az erdőben uralkodik. Sajnos nem vittem magammal a vadászkürtömet, de eldúdoltam a „Vaddisznó a terítéken” kürtjelet.

A Zempléni-hegyek sötétjében, a lombok árnyékában akkor úgy éreztem, ismét eggyé váltam azzal a világgal, ahová igazán tartozom – a természettel. És minden ilyen felejthetetlen élmény után eszembe jut édesapám, akinek köszönhetem a kitartását, tanítását és a természethez vezető nevelését. Köszönöm!
Mindenkinek hasonló élményeket kívánok.

Üdv a vadásznak, tisztelet a vadnak!

Írta és fényképezte: Stark Marcella
Forrás: Agrojager