Katona Bence dámszarvasra vadászott, élményeiről beszámolt lapunknak:

Október 24-én vadászni indultam a Mátra északi lábánál elhelyezkedő Mátraballai Aranyszarvas T.E. vadászterületén, a társaság tagjaként. Barcogás idején a terület Balla-völgy elnevezésű részén szeretek vadászni, mivel az elmúlt évek tapasztalatai alapján itt a legjobb a barcogás. Az idei évben körülbelül 10–12 alkalommal vadásztam ezen a területrészen, és szinte minden alkalommal találkoztam dámvaddal, köztük több bikával is. Volt köztük lőhető, de nem állt mellém a vadászszerencse.

Délután 3 óra környékén indultam a területre, nem sok reménnyel az orkánerejű szél miatt. Előre megterveztem a cserkelésem útvonalát, a szélcsendesebb katlanokban bíztam. A barcogás már a vége felé járt, egy bika sem hallatta a hangját – bár az is lehet, hogy csak a szél miatt nem hallottam. Már a cserkelés elején rám mosolygott a szerencse: egy sokszor bejárt váltó mellett egy tavaly elhullajtott gímagancsot találtam. Ez adta meg a kezdő lökést. Tudni kell, ez mindig megdobbantja a szívem. A későbbiekben egy dámünővel, majd egy gímszarvastehénnel és borjával hozott össze a szerencse.

Az útvonalba beleterveztem az úgynevezett „Mária-kép”-et, más néven Boldogasszony-mágosát. ( Egy olyan dombtető / magaslat neve, ahol Mária- vagy Boldogasszony-kép található. Szerk.) Érdekesség, hogy itt mindig el szoktam mondani egy imát, de most ezt nem tettem meg.

A fények már fogyóban voltak, a szél pedig nemhogy csendesedett volna, hanem még a kalapot is levitte a fejemről. Ekkor pillantottam meg az általam még sosem látott dámbikát. Nem akartam hinni a szememnek: a bika bal agancsszárán egy pokrócot hordozott. Gyors bírálat után látszott, hogy egy három–négy éves, gyenge képességű kanalas dámbikáról van szó. Felcsillant a szemem, mindig is szerettem volna egy ilyen bikát terítékre hozni.

Az őszi színektől tarkított lábas cseresben ballagott keresztbe előttem, mintha csak Szent Hubertusz terelte volna elém. A Zastava 30-06 kaliberű fegyveremet az általam készített mogyorófa lőbotra támasztottam. Annyira gyorsan történtek az események – vagy talán a vadászláz miatt – hogy a gyorsítót ugyan elhúztam, de a fegyvert nem biztosítottam ki. Az elsütőbillentyű elhúzásakor csak egy kattanást hallottam. Szerencsére a vad ezt nem észlelte, így javíthattam a hibámat. Újra céloztam, és útjára engedtem a lövedéket, amely a lapocka mögött érte a vadat. Rövid halálvágta után örökre megpihent.

Egy cigarettaszünetnyi idő után birtokba vettem a vadat. Megadtam neki a kellő végtisztességet, és ekkor tudtam jobban szemügyre venni az agancsára gabalyodott pokrócot, ami igazán különlegessé tette.

Most jött a neheze. Ekkor jöttem rá, hogy a terület legtávolabbi pontján vagyok, amelyet az aznapi esőzés szinte megközelíthetetlenné tett. Az autó kb. 2 kilométerre volt, ebből 5–600 méter egy igen meredek lejtő. Kézi erővel lehetetlen lett volna mozgatni a bikát. Úgy döntöttem, nem hívok segítséget, újra próbára teszem a terepjárómat, amely még sosem hagyott cserben. Most sem tette.

A vadászat végeztével barátaimnak tartottam élménybeszámolót, és megittuk rá az áldomást. Sokaknak mutattam a bikát, akadtak ilyen-olyan vélemények. A legkedvesebb dicséretet Guszti bátyámtól kaptam, aki bevezette édesapámat, nagybátyámat és engem is a vadászat rejtelmeibe. Ő ennyit mondott:

„Ezt én se engedtem volna el, te tökfilkó! Gratulálok!”

Tisztelet a vadnak!

Írta és fényképezte: Katona Bence
Forrás: Agrojager