Február óta sokszor nekifogtam ennek az írásnak. Legalább ugyanennyiszer félre is tettem. Nem azért, mert nem tudtam volna megfogalmazni, mi történt azon a két napon, hanem mert volt bennem egy furcsa félelem. Féltem attól, hogy a szavak börtönébe zárom azt, amit Gemenc adott.

Vannak vadászatok, amelyek véget érnek, amikor az ember bezárja maga mögött a vadászház ajtaját. És vannak olyanok is, amelyek hónapokkal később is ugyanazzal az erővel élnek benne. Ez a februári gemenci vadászat nekem ilyen maradt.

Aztán az idő lassan a helyére tette a gondolatokat. Egyre inkább azt éreztem, hogy ezzel az írással nem magamnak tartozom. Sokkal inkább Gemencnek. Annak az öreg vadkannak. És azoknak az embereknek, akikkel ezt a két napot együtt élhettem át.

Visszatérés Gemencbe
Gyermekkoromban sokat hallottam Gemencről. Apa és nagypapám történeteiben újra meg újra előkerült ez a különleges terület, amely a vadászok között szinte fogalomnak számít. Akkor még nem jártam itt, de mire először megérkeztem, valahol már ismerősnek éreztem.

Azóta évről évre visszatérünk ide, néhány alkalommal, és valahányszor Gemenc felé fordul az autó, ugyanaz a várakozás fog el. Nem egyszerűen vadászni indulok. Hanem visszatérek egy olyan helyre, amely az évek során az életem részévé vált.

Sokáig azt hittem, apa vadászni tanít. Ma már tudom, hogy ennél sokkal többet adott. Nem emlékszem olyan estére, amikor leült volna mellém, hogy elmagyarázza, hogyan kell viselkedni az erdőben. Egyszerűen azt láttam, hogyan van jelen benne.

Ahogyan megáll egy friss nyomnál. Ahogyan leveszi a kalapját a terítéknél. Ahogyan ugyanazzal a gyermeki izgatottsággal figyel fel egy megreccsenő ágra vagy egy disznó csörtetésére a sűrűben, mint évtizedekkel ezelőtt.

Az ember ezeket nem megtanulja. Hosszú évek alatt, szinte észrevétlenül épülnek bele a gondolkodásába.

Februári este Pörbölyön
Február elején érkeztünk Pörbölyre. Napok óta esett az eső, az erdei utak mély sárrá változtak, a csupasz fák fölött ólomszürke ég feszült. Sokan ilyenkor komornak látják az erdőt. Én mindig úgy éreztem, hogy a tél végi Gemencnek van talán a legőszintébb arca.

Nincsenek harsány színek, csak a nedves avar illata, a kopasz fák között átszűrődő tompa fény és az a csend, amelyet csak ilyenkor ismer meg igazán az ember.

Az első estére cserkelést terveztünk. Csabi volt a kísérőm, akivel hamar megtaláltuk a közös hangot. Az erdőben ez különösen fontos. Nem attól lesz jó egy közös vadászat, hogy sokat beszélnek egymással az emberek. Hanem attól, hogy ugyanazt figyelik.

Körülbelül egy órája járhattuk az erdőt, amikor egy útelágazáshoz értünk. Az egyik irány egy tisztás felé vezetett, ahol estére gímszarvas tarvadra számíthattunk, amire alapvetően készültünk. A másik egy szóróhoz, amelyet rendszeresen látogatott egy konda.

Megálltunk, átbeszéltük a lehetőségeket. Maradhattunk volna az eredeti tervnél is, mégis úgy döntöttünk, előbb benézünk a szóróra, és csak utána indulunk tovább a tisztás felé.

Akkor még egyikünk sem sejtette, hogy ezzel a döntéssel egy olyan emlék felé indulunk el, amelyet valószínűleg életünk végéig magunkkal viszünk.

A szórónál
A bokáig érő sár minden lépéssel egyre nehezebbé tette a gumicsizmát. Mindkét lábunkra legalább fél-egy kiló sár ragadt, de ez a vadászt valahogy soha nem zavarja. Sőt. Az ember ilyenkor érzi igazán, hogy benne van az erdőben. A hideg, az eső, a sár ugyanúgy része a vadászatnak, mint maga a vad.

Lassan, a fák takarásában közelítettük meg a szórót. Még jó lővilág volt. Már messziről látszott, hogy kint van a konda. A malacok nyugodtan túrták a földet, közöttük pedig ott mozgott egy feltűnően nagy testű disznó.

Távcsövet emeltünk. Ahogy figyeltük, hamar látszott, hogy egy öreg kan áll előttünk. A fejét végig a föld felé tartotta, túrta a földet, így az agyarát nem láthattuk, de nem is ez volt a lényeg. A teste, a mozgása, az egész megjelenése valami különös nyugalmat sugárzott.

Csabi is tudott róla. Mondta, hogy látták már korábban kijárni erre a szóróra, de ő sem számított rá, hogy éppen most találkozunk vele.

Ma sem tudom pontosan megfogalmazni, mit éreztem abban a néhány percben. Nem azt, hogy biztosan sikerülni fog. Inkább azt, hogy valami különleges történik.

Olyan érzés volt, amelyet nehéz szavakba önteni. Mintha az ember egy rövid időre teljesen elveszítené önmagát. Nincs benne kapkodás, nincs benne félelem, még gondolat is alig. Csak ott van. Része lesz az erdőnek, és ösztönösen tudja, mit kell tennie.

Csabi halkan megkérdezte:

– Maradunk a malacnál, vagy a kanra teszel lövést?

Nem kellett sokáig gondolkodnom. Láttam a testén, a mozgásán, hogy különleges vad áll előttünk. Lassan vállhoz emeltem a puskát. A lőbot stabilan tartotta, a szálkereszt megállt a lapockáján, és néhány másodperccel később eldördült a lövés.

A lövés után
A becsapódást jól láttuk. A kan egy pillanatra megrogyott, majd hatalmas erővel megugrott, és a szóró túloldalán befutott az erdőbe. Gyorsan újratöltöttem, de ismétlésre már nem volt lehetőség. Hallottuk még néhány másodpercig a futását, aztán minden elcsendesedett.

Vártunk néhány percet, majd odamentünk a rálövés helyére. A szórót teljesen felszántotta a konda. Friss nyomok mindenfelé, bokáig érő sár, összetúrt föld. Centiméterről centiméterre átnéztük a helyet, de vérnek nyoma sem volt.

Láttam a becsapódást, biztos voltam benne, hogy rajta voltam, mégis ott álltunk a teljes bizonytalanságban.

Elindultunk abba az irányba, amerre utoljára láttuk. Egyszer végigmentünk rajta. Aztán még egyszer. Majd harmadszor is. Ezek azok a percek, amikor a vadász újra és újra végiggondolja, vajon valóban úgy történt-e minden, ahogyan azt néhány perccel korábban hitte.

Harmadszor haladtunk ugyanazon az erdőszakaszon, amikor egyszer csak meghallottam Csabi hangját.

– Beró… gyere.

A hangjából már tudtam, hogy megtalálta.

Az öreg kan
20-25 méterrel odébb, egy kidőlt fa tövében feküdt a kan. Az első pillanatban nem is az agyarát néztem, hanem magát a vadat. Kilenc-tíz évesre becsültük.

Ahogy ott feküdt előttünk, óhatatlanul arra gondoltam, hány telet élhetett meg ezek között a fák között. Hány vadászatot, hány hajtást élhetett túl. Hányszor fordulhatott vissza időben a szélből, hányszor kerülhette el az embert.

És most mégis úgy alakult, hogy azon a februári estén a mi utunk találkozott.

A vadászatban az ember könnyen beszél a lövésről, a trófeáról vagy a szerencséről, de amikor ott áll egy ilyen öreg vad mellett, ezek a szavak valahogy elveszítik a jelentőségüket.

Sokkal inkább tiszteletet éreztem. Azt a csendes tiszteletet, amelyet minden vadász ismer, amikor tudja, hogy egy kivételes állat életének lehetett az utolsó tanúja.

Amikor közelebb hajoltunk, végre megláthattuk az agyarakat is. Már első pillantásra látszott, hogy egészen rendkívüli vadkan fekszik előttünk. A kisagyar kis túlzással egy afrikai varacskos disznót idézett, a testmérete pedig inkább egy kisebb medvére emlékeztetett, mint arra a vaddisznóra, amelyet az ember megszokott.

Csabi csak mosolygott.

– Ilyet nagyon ritkán lát az ember.

Megpróbáltuk megmozdítani.

Hiába.

Ketten sem bírtuk.

Telefonáltunk apának és az ő kísérőjének, hogy jöjjenek a terepjáróval. Kampó nélkül esélyünk sem volt kivinni. Mire megérkeztek, nagyjából 15-20 perccel később, még mindig az események és a vad, az agyarak méretének, ívének lenyűgöző hatása alatt voltunk.


Apa reakciója
Amikor apa odaért, nem kellett sokat beszélni. Elég volt ránézni az arcára. Ugyanazt az ámulatot láttam rajta, amely bennem is ott volt. Az ő kísérője is hosszasan nézte a kant, majd szinte egyszerre mondták ki azt, amit talán mindannyian éreztünk: ilyen vadkan nagyon ritkán kerül az ember elé.

Van vadász, akinek egyszer adatik meg az életében. Van, akinek egyszer sem.

Apa több mint harmincöt éve vadászik. Gyerekkorom óta hallgatom a történeteit, és azokban a történetekben igen gyakran megjelent Gemenc is. Ezért jelentett olyan sokat az a pillanat, hogy most együtt állhattunk egy ilyen öreg kan mellett.

Nemcsak azért, mert különleges trófea volt, hanem mert azok közé az élmények közé tartozott, amelyekből egy családban évtizedekig történetek születnek.

A kant kampóval húztuk ki a terepjáróhoz. Mondanom sem kell, hogy a platóra nem sok minden fért már el az öreg kan mellett. Ahogy elindultunk vissza a vadászház felé, még egyszer visszanéztem arra a helyre, ahol túrta a földet, és ahol elfeküdt.

Furcsa érzés volt. Mintha az erdő egy nagyon öreg lakójától búcsúztunk volna el.

Egy este a vadászházban
Az este természetesen ugyanarról szólt. Vacsora mellett, egy-két ízletes pohár bort kortyolgatva, újra és újra előkerült a vadkan. A mérete, az agyara, a lövés, a keresés, a pillanat, amikor megtaláltuk.

De ahogy telt az este, egyre kevésbé a trófeáról beszélgettünk. Sokkal inkább arról, amit egy ilyen élmény magával hoz. A szerencséről. A türelemről. Az erdő kiszámíthatatlanságáról.

Arról, hogy a természet újra és újra emlékezteti az embert: hiába készül fel a lehető legjobban, a legfontosabb dolgok akkor is ajándékként érkeznek.

A történet azonban itt még nem ért véget.

Két öreg gemenci kan
Másnap apa is terítékre hozott egy egészen kivételes vadkant. Testre valamivel kisebb volt, az agyarai szintúgy, de így is olyan öreg, tiszteletet parancsoló kan volt, ami bárkit büszkeséggel és örömmel töltene el.

Amikor a vadászat végén elkészült a teríték, egymás mellett feküdt a két öreg gemenci kan.

Nehéz lenne szavakba önteni, mit jelentett ez nekünk. Nem verseny volt, nem összehasonlítás. Egy közös élmény, amelyet együtt éltünk meg, Gemencen, és hoztunk magunkkal.

Néhány nappal, talán egy-két héttel később felhívott Csabi.

– Megvan a bírálat.

Ő már korábban is azt mondta, hogy szerinte érmes lesz a kan, de én akkor még nem is foglalkoztam ezzel. Persze titkon izgatta a fantáziámat, és bizakodtam.

Őszintén szólva, amikor kimondta, hogy a kan közel 22 centiméteres agyarhosszal és szinte egy gyermek csuklójának megfelelő vastagsággal aranyérmes minősítést kapott, egyszerre voltam leírhatatlanul boldog és meglepett.

Nem is kicsit.

Egy fiatal vadász életében ez valóban ritka ajándék.

Amit Gemenc adott
Mégis, ha ma visszagondolok arra a februári két napra, valahogy nem mondanám, hogy ez jut eszembe először.

Hanem a sár. A szürke erdő. A szóró. A vér nélküli rálövés helye. Az utánkeresés hosszú percei. Apa és a vadásztársak reakciója, amikor először megláttuk a kant. Minden apró részlet, ami ennek a felejthetetlen része volt.

És persze az a különös csend, amelyet csak az erdő tud megteremteni.

Sokszor mondják, hogy a vadászat a trófeákról szól. Biztosan vannak, akik így élik meg. Én egyre inkább azt érzem, hogy a legnagyobb ajándékokat sokszor nem lehet feltenni a falra.

Azokat az ember magával viszi. Beépülnek a gondolkodásába, a természethez való viszonyába, és talán egy kicsit jobb emberré is teszik.

Számomra talán ez a vadászat egyik legszebb tanítása is. Az ember felkészül a legjobb tudása szerint. Gondosan ápolja a fegyverét, tanulja, óvja, szereti a vadat és az erdőt, regényeket és egyéb írásokat olvas. Egyre elmélyültebben foglalkozik minden részletével.

Aztán vannak pillanatok, amelyekre nem számít, csak a legmerészebb álmaiban jelennek meg, bízva, hogy egyszer a valóságban is megélheti. Egyszer.

Események sorozata, élmények, amiért örökre hálás lehet a sorsnak.

Az aranyérmes trófea mellett én ezt hoztam haza abból a két februári napból Gemencből…

És azt hiszem, ezért éreztem úgy hónapokon át, hogy ezt az írást egyszer mindenképpen meg kell írnom.

Írta és fényképezte:
Rusz Bero
Forrás: Agrojager