Széchekyi Zsigmond hazai vadászataiHazai vadászatról írjál!
- Egzotikus dzsungelokról szóló könyveidet elolvastuk, hadd lássuk most már, mi mondanivalód lenne a magyar erdőről! Úgysem mehetsz többé világgá, legalábbis nem úgy, ahogy valamikor szoktál, ide láncolt a világtörténelem, itt az alkalom, fogjad tollhegyre szarvasunkat, őzünket, vaddisznónkat meg a többi, apróbb földinket.
Ezekkel egyébként is több dolgod lehetett, mint az elefánttal. Nyulászáshoz tán mégis többet értesz, mint a krokodilusvadászathoz!
Ilyeneket mondtak.
Hisz ez még csak hagyján lett volna. A baj akkor kezdődött, mikor már nemcsak ők mondták, hanem bennem is ilyesféle húrok kezdtek pengedezni. Nógatok, unszolok, sőt néha biztatgatok ...
Régen tart ez már. Évek óta latolgatom, kerülgetem ezt a nagyon is forró kását. Neki is készülődöm, sőt emelgetem is már fejszémet, már-már azon vagyok, hogy belevágom ebbe a nagy, ebbe a szinte felmérhetetlen fába ...
Akkor mindig rámjön a tamáskodás, ismét csak visszaeresztem. Százféle kifogás takarásában mentegetődzöm.
Hiába no, keményellem ezt a fát!
Vagy tán a fejszémet gyengéllem? . ..
Akárhogy áll is, az éjjel végleges fordulat történt. Hirtelen elhatározással rászántam magam. Beleköptem a markomba, két kézre fogtam a fejszenyelet, nekilendítettem és - belevágtam!
Belevágtam a magyar tölgybe, noha nemcsak sejtem, hanem tudom is, hogy sokkal keményebb, szívósabb, sokkal nehezebben hasad az amerikai mahagóninál, a indiai banyan-fügénél, de még az afrikai majomkenyérfánál is!

Eddig valóban könnyű dolgom volt.
Ismeretlen tájak varázsáról, idegen világok vadjáról írtam: őserdővel-dzsungellal, elefánttal-tigrissel mégcsak megbirkóztam valahogy. Hiszen az egzotikum titokzatossága egymagában is kelendő. Különösebb konkurrenciától sem kellett tartanom, kevés a magyar Afrikajáró. Nem csoda, ha az oroszlánvadászat aránylag könnyű sikerhez juttatja a hazai írót. Messziről jött ember - legalábbis a közmondás szava szerint - könnyen beszél.
Ám a magyar vadászat papírravetése, a hazai vadfélék irodalmi kézrekerítése, ez bezzeg minden oroszlánvadászatnál veszélyesebb vállalkozás ! Nemcsak azért, mert sok a hozzáértő, sok az ellenőr, a kritikától kevésbé fázom.
Hanem a téma!
Ez bizony tiszteletet kelt. Méretei megtorpantának, fémjelzése bizonytalanná teszi kezemben a tollat. Ilyesfélét érezhet steril fátylának leple alatt a gumikesztyűs sebész, mikor legkedvesebb hozzátartozója fekszik előtte a műtőasztalon.
Én is olyan ingadozva, olyan megilletődve nyúlok ehhez az íráshoz, mint valami féltett, törékeny portékához; nehogy elejtsem, nehogy megsértsem, nehogy valami bántódása essék. Nehogy utóbb még az én erdőm, a magyar erdő csalatkozzék tollamban, nehogy éppen az maradjon le, akit valamennyinél többre tartok, akit a legelső helyre szánok.
Hiszen bárcsak el tudnám hitetni azzal a bakonyi bükkössel, azzal a somogyi „tölössel", azzal a székely havassal, bárcsak sikerülne hát \ bebizonyítanom, hogy nekem fontosabbak, előbbrevalók valamennyi egzotikus dzsungelnál! Hogy a magyar erdő szarvasának agancsa közelebb áll szívemhez a legnagyobb elefánt agyaránál, hogy a dunántúli május gyöngyvirágszaga balzsamosabb a legszebb orchideánál!
A világégés viharja valamennyi kedves vadásztrófeámat elsöpörte - külföldit, hazait, egyaránt. Összesen mintegy másfélezer darabot. De ha most azt mondanák, válasszak, a kettő közül valamelyik visszajár - habozás nélkül a hazaiak után nyúlnék! Hogyisne, azért a sok csűrt-csavart antilopszarvért, idegen ajkú csodabogárért csak nem tagadnám meg ágasbogas, itthon termett agancsaimat!
Lám, ennek igazságát szeretném ebben a könyvben bebizonyítani. S ha ez sikerülne, ha hazai vadászélményeimből a külföldieknél különb bokrétát tudnék kötni, akkor nem körmölnék hiába.
Azt szeretném hát, hogy elsősorban hazai erdőszaga legyen ennek az írásnak. Gyantás fenyőszaga, frissen kaszált szénaszaga, eső utáni gombaszaga!
És azt is szeretném, hogy majd ne csak kirakatablakba, ne csak barátaim és ismerőseim asztalára, ne csak „régi vadászok" könyvespolcára kerülhessen. Hanem minél több egyszerű, erdei-mezei ember szerény hajlékába is eljuthatna, hitsorsosaiméba, kikkel ősi, közös alapon szeretjük ezt az országot, ennek szabad természetét. Névtelen, magányos nimródokéba, füstös vadásztanyák rejtekébe, meghitt téli esték duruzsoló búboskemencéi mellé - vagyis minél több velem érző ember kezébe férkőzhetne, és talán - egynéhánynak szívébe is.
Különöset, „szenzációsat" aligha, sőt bizonyára nem mondhatok. Inkább csak ismétléseket, számtalanszor elhangzott, más-más formába tálalt élményeket, régi igazságokat - vagy tévedéseket. Hiszen a vadászatot, ezt a legősibb témát, fenékig kimerítette már az irodalom.
Ha pedig imitt-amott netán tankönyvszag áramlanék e sorokból, ne értessék félre. Csak az tanítson, aki már eleget tanult. Márpedig a Természet Nagy Titokkönyvét senki se tudja maradéktalanul kitanulni. Hiszen abba, különösen a legbelsejébe, még az erdőt-mezőt nyitott szemmel járó vadászember is ritkán, csak kivételes ajándékképpen nyer egy-egy röpke bepillantást. Végigolvasni azonban neki sem engedik.
Annak a csodákkal telt tudománynak mindnyájan csak többé-kevésbé tökéletlen tanítványai, s minél öregebbek leszünk, minél többet tanulunk, annál alázatosabb hallgatói lehetünk.
Ami pedig a vadászatot, a vadászat lényegét illeti, azt írásból elsajátítani, könyvekből felhabzsolni úgysem lehet. Legfeljebb tán ábécéjét, alapvető illemtanát. Hanem a vadászat valódi velejét, tulajdonképpeni értelmét, azt homöopatikus adagokban, kicsinyenként kell beszedegetni, azt csak a sikerek és botlások hepehupás útja, az élmények hosszú sorozata képes kiérlelni.
A vadászatba, akinek erre lehetősége nyílik, még gyerekkorban kéne belekóstolni. S aztán apránként, egyre növekvő, de egyre fegyelmezettebbé is váló szenvedéllyel, lépésről lépésre gazdagodó lélekkel kéne belenevelődni.
Ehhez azonban a sorsnak nagyon is sokféle jóvolta szükséges. Elsősorban lelki hajlamosság, megfelelően bő alkalom, sok jó példa és még több - idői
„Zeit lassen!" - régi vadászköszöntés ez, sőt a tiroli hegyek egyik-másik félreeső zugában még ma is így üdvözlik egymást az öreg zergevadászok.

Igen, a vadászat mesterlevelét elsősorban nem könyvforgatás, hanem tapasztalat árán kell megszereznünk. Mégpedig hosszú, türelmes, utolsó puskalövésünk napjáig meg nem szűnő tapasztalat árán. A vadásszá való képesítést - akárcsak azt a kosorrú, egérszürke, kárpáti szarvasbikát - ki kell várni, ki kell böjtölni, ki kell ülni!
„Zeit lassen!..."

Most pedig, mielőtt gondolataimat visszaröptetném néhai gyerekkorom aranyködébe, egyet kérek tőletek, sok szép itthoni vadászemlékeim! Ébredjetek fel sorra, álljatok mellém, támogassátok vállalkozásomat.
Nehogy kicsorbuljon, vagy netán belétek törjön a fejszém, nehogy elkontárkodjam ezt a „favágást", hanem a szívemből fakaszthassam.

Kedves olvasóink!
Ezekkel a gondolatokkal indítja Széchenyi Zsigmond Ahogy elkezdődött című könyvét, amiből folyamatosan olvashatnak oldalainkon. Mert ugyan érdekesek az egzotikus vadászatok, de a gyönyörű és páratlan hazai élményekkel semmi sem veheti fel a versenyt.

Folytatjuk...

0
0
0
s2smodern
powered by social2s