Nyomtatás
Találatok: 1707
lepkevadászatHogy mióta vadászom? Ezt még csak ki tudom deríteni a naplómból. Hogy azonban mióta vagyok vadász - ez már nehezebb kérdés. Én bizony nemigen tudok olyan időre emlékezni, amikor még nem voltam az. Amiből azt következtetem, hogy én már annak születhettem. Engem nyilván valami zöld kalapos vadászgólya hozhatott, holmi jó vadrécés ingoványból...
Megbízható tanúk állítása szerint, alighogy sikerült a járás tudományát elsajátítanom, máris vadászgúnyát adtak rám: zöld szalagos tiroli kalapot, zergebőr nadrágot. Majd hamarosan kezembe nyomták az első puskát is - valódi parafadugóst!
Ha tehát - ahogy sokan vélik - minden zöld kalapos, puskás ember vadász, akkor csakugyan régi vadász lehetek.
Annak a kitűnő dugósfegyvernek halvány képe még emlékezetemben dereng. Madzag kötötte csöve végéhez a dugót, nehogy világgá repülhessen, hanem lövés után haladéktalanul vissza lehessen tölteni a cső szájába, fennakadás nélkül lehessen ismételni.

Mondják, hogy a falon, főképpen pedig az ablaküvegen veszteglő legyekre ment akkoriban a vadászat, mégpedig „lesállványról", ablak elé húzott székről. Egyrészt hiányos termetem tette szükségessé a hor¬dozható magaslest, másrészt fegyverem korlátolt hordása. A dugó csak addig repülhetett, ameddig a madzag engedte, lényeges volt hát a vadnak alkalmas lőtávolságra, mintegy másfél arasznyira való ügyes belopása. A jól telibe lőtt légy véresen kenődött az ablaküveghez, kényes bútorszövethez, selyemtapétához - a terület minősége szerint -, a szárnyazott vagy egyébként rosszul talált bogár pedig leesett, gyalog igyekezett menekülni. Ennek persze kegyelemlövést kellett adni, biztosabb célzás kedvéért lehetőleg hason fekve.
Azt is mondják, hogy a dugó röptét korlátozó madzag nem volt hosszúéletű. Madzagos dugó legfeljebb kisgyereknek való. Hiszen madzag nélkül tekintélyes távolságra, vagy másfél méterre is elhordott a puska. Megfelelő dugómuníció került hát a zsebbe, és általános céllövészet kezdődött minden erre alkalmas tárgyra, főképpen persze olyanra, ami feldűléssel, leeséssel, esetleg eltöressél nyugtázta a találatot.

Ez azonban csak afféle házigyakorlat lehetett, téli szobavadászat, s rajtam kívül mást aligha lelkesített, sőt hallom, hogy a fegyver átmeneti elkobzását eredményezte. Mihelyt azonban kitavaszodott, sokkal nagyszerűbb és egyben veszélytelenebb terület nyílott odakint a kertben, a dongók, cserebogarak, szöcskék, különösen pedig a pillangók mesevilágában.
A különféle lepkék megfelelő vadrangot kaptak; teszem a közönséges káposztapille nyúlszámba, míg a csak nehezen belopható „kardos pille" tán már szarvasszámba ment. Hamarosan kitapasztaltam a „járásukat" is, megszokott váltójukat: előbbit a konyhakertben, utóbbit pedig leginkább a virágzó orgonabokron lehetett puskavégre kapni. A puskavég meglehetős szó szerint értődött, hiszen a két-három arasznál távolabbi lövés már komoly kockázattal járt: kár volt a puskaporért, azaz a stopliért, rendszerint el is veszelődött a bozótban.

Ébredő vadászszenvedélyem kelthette fel bennem a lepkék iránti különös érdeklődést, s bizonyára azok a hajdani pillangócserkészések vethették meg lelki alapját későbbi lepkegyűjteményemnek. Középiskolás koromban rendkívül lelkes „lepidopterológus"-sá cseperedtem, nagy komolyan űztem a pillegyűjtést, sőt keltetést is; kalitkában gubóztattam a sok kövér, tarka hernyót, tekintélyes „csereanyagomat" még újságban is hirdettem. Ma is emlékezetesek azok az éjjeli lesek, mikor acetilénlámpa fényével csaltuk lépre a nyári éjszaka márványszárnyú pillangóit. Most is tudom, hogy a nagy „halálfej" különösen kedveli a mézet, őt a méhes környékén lehetett kézrekeríteni. Néha azonban rajtaveszett fosztogató szándékán, agyonszúrták a méhek; s mire rátaláltam az éjszakai mézrabló hullájára, már nem sok hasznát vehettem, kikezdték a hangyák. Azt is akkor tanultam meg, hogy ez a nagy, éjjeli tolvaj lepke még - sírni is tud! Mihelyt hálódba kerítve, vastag derekát elkapod, ijesztő hangon elnyekergi magát: karikára pödört ormányát köszörüli. . .

Hát még milyen jól emlékszem a régi tátrafüredi nyárra, annak kimagasló eseményére - az Apollóra! Ez a szép nagy, fehér havasipille, melynek alsószárnyát két-két vérvörös szem díszíti, mifelénk Dunántúlon nem fordul elő. A tátrai Apolló-fogás csaknem olyasvalamit jelenthetett akkor, amilyet meglett koromban a szarvasbőgés! Tudom, hogy deszkára feszített, szépen kipreparált „csere-Apollót" is jócskán hoztam haza, s hogy lepkegyűjtő barátaim mindenüket elcserélték egy-egy hibátlan Apollóért: kifogástalan számtandolgozatot, kétrétű gumipuskát, még finom bicskát is szívesen adtak érte.
Szarvasbőgést említettem imént. Erről jut eszembe, hogy a szarvasvadászat embrionális formáját már akkor, zsenge bogarászkoromban is űztem: a szarvasbogár-vadászatot.

A nyári estén zümmögve szálló „bikabogarat" lepkehálóval elkapni, spirituszosüvegbe füröszteni, majd szép fényesbarna „agancsát" -ahogy a felnőttek a szarvasét szokták - táblácskára szerelve, dátummal ellátva, falra sorakoztatni, bár meglehetős szívtelen, de rendkívül lelkesítő mulatság volt. Egy-egy kapitális szarvasbogár agancsa ugyanolyan boldogságot jelentett, akárcsak idővel valamelyik derék bikáé...
0
0
0
s2smodern
powered by social2s