vadlúd vadliba vadászatLegrégibb és egyúttal legszégyenletesebb vadászemlékem színhelye a Fehér megyei Sárpentele, régi otthonom. Állítólag még csak négyéves voltam, szabadjon ezt a mentőkörülményt előrebocsátanom. Határunk északi része a nagy Sárrétbe nyúlott, abba a fél vármegyén átvonuló, tőzeges, ingoványos mezőségbe, melyet hirtelen hóolvadás s az olyankor rendszerint kiáradó Gaja patak vize el szokott önteni. Csapadékos tél végével valóságos tengerré vált a Sárrét, végeláthatatlan víztükörré. Nagy részét azonban mindig meg lehetett lábalni ; csak imitt-amott lyukba vagy mély kerékvágásba lépve, csapott be a víz a csizmaszár peremén. Télen pedig, a keményre fagyott sárréti jégtengeren csaknem Fehérvárig el lehetett korcsolyázni. . .

Ősszel azonban, különösen pedig tavaszfélen, rengeteg vízimadár, liba-réce lepte azokat a csádés-szittyós vadvizeket.
Estére haladt az idő, csöpögött a barátságtalan novemberi eső.
Apám lóháton jött meg a határból, újságolta, hogy nagy csapat vadliba gunnyaszt a sárréti kiöntés innenső szélén, alig tíz percnyire a kert kapujától. Mégpedig igen alkalmas helyen, könnyen közelükbe lehetne lopakodni!
Azzal már szaladt is puskáért.
Utánaszaladtam, könyörögtem, vigyen ki magával.
Nem sok időbe tellett, már siettünk is a ködbe borult, levélhullató, ernyedt szagú kerten keresztül. S alig értünk ki a szélső fák alá, már meg is pillantottuk a távolban szürkéllő ludakat. Áradásból kimaradt emelkedésen sűrűsödtek, száraz helyre telepedtek; körülöttük azonban tocsogóvíz fénylett mindenfelé. A kert szélétől bozótos szegte keskeny árok húzódott a ludak irányába, árok mentén akartunk közelükbe férkőzni. Csakhogy hamarosan elmerült a csizmám - vagy tán cipő volt csak, nem tudom , apám hát felkapott, úgy bújt velem a ludak felé. Jobb kezében a puska, bal karja alatt a gyerek.

Közben nyilván alkalmatlanná válhattam, lőni így úgysem tudott volna, bal kezéből le kellett tennie a poggyászt. Minthogy pedig mocsárban állt, kissé félrecipelt, hol a tocsogóból kimagasló rekettyebokor talpalatnyi szigetecskét alkotott. Ott szárazra helyezett. Meghagyta, húzódjam le, meg ne mozduljak, mígcsak értem nem jön. És csendben legyek ám, nehogy észrevegyenek a libák!

Lebújtam. Pedig jobb szerettem volna vele menni.
Ő pedig a takarás mentén, cupogva továbblopódzott, nemsokára el is tűnt szemem elől.
Magamra maradtam magányos menedékemen.
Szaporábban hullott az eső, gyorsan gyérült a világosság. Lehet, hogy remegtem. Sőt, a hideg őszi eső, a sötétedés, az izgalom, s nem utolsósorban némi begyulladás egyesített hatása alatt, egészen biztosan remegtem, összegörnyedt helyzetemben nem láthattam a ludakat, csak közeli szavukat hallottam, amint egy helyben zsinatoltak.
Vártam, vártam.

Apámnak azonban nyoma veszett. Rajtam pedig egyre inkább szorult a kapca. Pedig nem történt semmi. Azaz, dehogynem történt: mindjobban sötétedett, egyre sűrűbben esett az eső, egyre reménytelenebbé vált a helyzetem. S a rám nehezedő homállyal együtt a félelem is fojtogatni kezdett.
Egy darabig még elküszködtem vele. Mígcsak végleg el nem fogyott a kurázsi, mígcsak el nem fogott a pánik. Aztán felugrottam, és úgy elkezdtem bömbölni, akár a Bálám szamara. Nyilván azt hihettem, végleg ottfelejtettek a viharos éjszakában, lakatlan szigetemen. Olyan óbégatást Csaptam, hogy a ludak azon egyszeriben szárnyra kaptak. Látni ugyan még akkor sem láthattam őket, ahhoz túlságosan beszürküllött, hanem robaj ló szárnyverésük, riadt gágogásuk annál világosabban hallatszott.
Lövés azonban nem esett.

Apám közeledő lépteinek csobogása hallgattatott el. Mire hozzám ért, már nem bőgtem, már csak orrom levét szipogattam. Szótlanul felnyalábolt, kivitt a szárazra. Ott aztán elmondta, hogy még csak húsz lépést kellett volna közelítenie, akkor most mind a ketten ludat cipelhetnénk hazafelé . . .
Na és azt is mondta még, hogy vadászember nem szokott ám megijedni, ha rásötétedik.
Fázósan, nyomorultan tocsogtam nyomában.

Ez a vadászkaland még ma, csaknem hatvan esztendő távlatában is emlékemben él. Szinte valószínűtlen élességgel. És bizonyára mindig eszembe fog jutni, valahányszor zimankós éjszaka üti meg fülemet a hazai himnusz: vonuló vadludak vecsernyéje.
0
0
0
s2smodern
powered by social2s